Vannak olyan történetek, amik az olvasás befejeztével még jó sokáig velünk maradnak. Beugranak, képek, szavak, jelenetek, apró mozzanatok, érzések, gondolatok. Pörögnek a fejünkben, nem hagynak nyugtot, piszkálnak, amíg nem nézünk velük szembe.

Sokáig kerültem Janne Teller Semmi című regényét. Olvastam róla számos cikket, interjút, felháborodott és lelkes véleményeket is. Az egyik tábor vehemensen a könyv azonnali betiltása mellett kampányolt, ami Dániában meg is történt, hogy azután kötelező olvasmány legyen belőle. A másik úgy vélekedett, hogy nemhogy betiltani nem szabad, inkább minél szélesebb körben kellene megismertetni a fiatalokkal, és a lehető legtöbbet beszélni róla. Mármint a felnőtteknek a gyerekekkel. 

Egyértelműen a táborozók utóbbi csapatába tartozom. Ennek ellenére vonakodtam elolvasni. Súlyos témát vet fel, és kell egy bizonyos hangulat ahhoz, hogy szembenézzek a mindenség értelmetlenségének kérdésével. Ez a pillanat nagyon frappánsan a nyári rekkenő kánikulában jött el. Talán csak a kellő bátorság hiányzott, hogy a semmi mélyére ássak. A könyv nagyon rövid, mindössze 171 oldalból áll, de tele van olyan mondatokkal és gondolatokkal, amelyek miatt időnként le kellett tennem, és venni pár mély lélegzetet. Durva meglátások szövik át ezt az egyébként nagyon egyszerű, cirkalmaktól mentes szöveget. A dán írónő könyvét Weyer Szilvia ültette át magyarra, remekül ráérezve arra, hogy a szöveg attól lesz igazán ütős, ha ezeket a döbbenetes eseményeket szenvtelenül tárja elénk a mesélő Agnes.

Taeringben, a dán kisvárosban egy nap Pierre Anton ráébred, hogy nincs semmi, ezért semminek sincs semmi értelme, így aztán nem is érdemes csinálni semmit sem. Tehát kapja magát, kisétál az osztályteremből és felmászik a házuk előtti szilvafára, ahonnan egészen a történet végéig le sem jön. Ez persze azonnal felbolydulást idéz elő az osztályban. Az osztálytársakat először megdöbbenti, majd apránként rémesen idegesíteni kezdi a semmiről, illetve a mindenség értelmetlenségéről prédikáló próféta. Eközben a felnőttek -úgy látszik- teljesen közömbösek, és nem különösebben zavartatják magukat Pierre Anton döntése miatt. Nem így a gyerekek. Az újdonsült próféta megállás nélkül arról zengedezik, hogy minden elhatározásuk, törekvésük nevetséges, mivel bármi amit csinálnak, vagy megpróbálnak elérni az életben nemcsak teljesen felesleges, de tökéletesen értelmetlen is. Pierre Anton olyan jó munkát végez, hogy az osztályban megfogalmazódik egy terv, mert ez így valóban nem mehet tovább.

Be kell bizonyítani Pierre Antonnak, hogy vannak dolgok, amik számítanak és fontosak az életben. Elkezdik összegyűjteni a Fontos Dolgok Halmát. Mindenkivel beadatják a számára fontos, nem is, hanem FONTOS dolgát. Először csak a nagy becsben tartott fülbevalótól kell búcsút vennie az egyik lánynak, aztán a hőn áhított gyönyörű zöld szandáljától a másiknak. Majd a veszteség okozta fájdalom, és a makacs következetesség, amellyel mindenkitől behajtják a számára kijelölt dolgot, lassacskán átcsap vad bosszúvágyba. Elkezdik módszeresen kipuhatolni a másik gyenge pontját, a szívéhez legközelebb álló féltett kincsét. Hiszen a kupac értelmét egyedül az táplálja, ha igazán fontos dolgok kerülnek rá. A fontos dolgok elvesztése pedig nyilván fáj, minél fontosabb annál jobban. Úgy vélik, hogy az elvesztés okozta fájdalom egyenes arányban áll a holmi fontosságával, ezen keresztül pedig a halom értelmével. Hamarosan érkezik egy hörcsög, egy imaszőnyeg, a kedvenc sárga bicikli, pár hajtincs, a dán zászló, egy kistestvér koporsója, egy feszület, majd valakinek az ártatlansága, végül egy kisujj. Mindeközben mélyen meg vannak győződve arról, hogy ennél fontosabb semmi nincs, hiszen ha nem sikerül Pierre Antonnak bebizonyítani, hogy igenis van, ami számít, akkor saját életük értelme, céljaik vesznek el. Vajon mit fog mindehhez Pierre Anton szólni, és hogyan lesz ennek vége, mi lesz velük utána?

Száguldanak a katasztrófa felé, eközben pedig mindenki elveszít valamit, azon túl is, amit halomba kellett beszolgáltatniuk. Olyasmit, ami többé nem fog hozzájuk utat találni. 

Ezek után jogos a kérdés, hogy miért kellene az alapjáraton is minden érintett fél számára nehezen tűrhető kamaszkort még egy olyan olvasmánnyal terhelni, ami a világ és cselekedeteink értelmét megkérdőjelezi? A kamaszkor elkerülhetetlenül a súlyos kérdések, nagy kiakadások ideje. Nem lenne jobb, ha együtt néznénk szembe ezekkel, és keresnénk a választ a könyvben felmerülő kérdésekre, mint ha a kezüket elengedve hagyjuk, hogy talán vakvágányra tévedjenek, vagy fára másszanak?

Remélhetőleg lesznek majd sokan, akik a 16+ korosztály kezébe nyomják ezt a könyvet.  Velük kérdeznek, és válaszok után kutatnak. Mert az élet értelmével nem szabad játszani, és ezt nekik is tudniuk kell. Lehetőség szerint nem a saját kárukon megtapasztalva.

A regényből a Budapest Bábszínház készített a Quimby zenéjével egy nagyon ütős előadást, olyan színpadi megoldásokkal és játékkal, amivel számtalan díjat nyertek.  

Itt egy kupac az élet értelmével. Te mit tennél rá?

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.