A Titi-könyvek sorozatos újraolvasása után, magától értetődő volt, hogy a tavalyi könyvhét egyik újdonságaként megjelenő Oti megmenti a papáját  című kötet haza fog velünk jönni. Csak azt nem sejthettem még, hogy majdnem egy év fog eltelni, mire bejegyzés születik belőle, ami távolról sem a könyv hibája, sokkal inkább az én mulasztásom. Újraolvasásunk apropóján bepótlom az elmaradást. 

Aki egy kicsit is járatos a holland írónő mesevilágában, nem fog nagyon meglepődni a vagány, nagyon szerethető főszereplőkön. Az összes állat a barátjuk és bizony időről-időre komoly nehézségekkel kénytelenek szembesülni, amin végül közösen, állati és emberi erővel felülkerekednek. Annie M. G. Schmidt, ahogy előző történeteiben megszoktuk, most is humorba burkolva fogalmazza meg saját kritikáját a minket körülvevő világról (a kötöttségekkel teli berendezkedésről, az állatokat alattvalónak tekintő emberekről, a merev szabályok mentén haladó gondolkodásról). Számomra mégsem ez a legmarkánsabb vonása a történeteinek, hanem az a szeretet, kitartás és eltökéltség, amikkel a szereplők végigjárják útjukat. Nem törődve a külsőségekkel, ha kell  zokniban, cipő nélkül, vagy akár egy szál bugyogóban. Szelíd makacsságukkal kitartva egymás mellett és töretlen találékonyságukkal őrizve meggyőződésüket.

Otinak szüksége is lesz minden leleményére, kitartására és furfangjára, mert nincsenek egyszerű helyzetben. Apunak titokzatos és fondorlatos módon eltűntek a papírjai az adminisztráció valamelyik kiismerhetetlen bugyrában. Papírok nélkül viszont köztudottan nem lehet élni. Sanyarú helyzetükből adódóan Tóni apu temperamentuma meglehetősen robbanékony lett. Dühkitöréseit összetört étkészletek, falra vetett ételek kísérik. Egy nap azonban végérvényesen felmond neki a Sárgarigó Szálló tulajdonosa, Pattogi úr. Jobb ötlet híján Oti és papája felkerekedik furgonjukkal, hogy békében, nyugalomban és főleg szabadon élhessenek valahol a természet lágy ölén.

Az egyszerűnek tűnő ötlet azonban koránt sem olyan könnyen kivitelezhető, mint ahogy elsőre hangzik. Mire nagy nehezen találnak egy kellően elhagyatott helyet, már jön is az ellenőr, aki kempingjegy híján azonnal elzavarja őket táborhelyükről, mindeközben a rendőrség is keresi őket. Ha pedig mindez nem lenne elég a spórolt pénz is előbb-utóbb elfogy. Hányattatott sorsukon, és állandó papírhiányukon barátaik, a madarak igyekeznek segíteni. Hoznak mindenféle cetlit, a szerelmes levéltől kezdve, ősrégi pergamenen át,  bankjegyig mindent, amire ráteszik a csőrüket. Mindeközben Oti és papája vándorol egyik helyről a másikra, abban a reményben, hogy találnak egy helyet, ahol Tónit papírok nélkül is alkalmaznák. Természetesen jó szívük, becsületességük, az út közben szerzett barátaik segítő szárnya/keze, és nem utolsó sorban Oti kitartása, végül meghozza gyömölcsét. A boldog végkifejletet pedig egy különleges csavar, vagy ha úgy tetszik fricska koronázza meg, hiszen az átélt események nem múlhatnak el nyom nélkül.

Otiék kalandjait, a Schmidt regényekből megismert Fiep Westendorp meseszép rajzai tarkítják. Ahogy Titi-sorozatban megszoktuk a képek nemcsak humorosak, de beszédesek is. Sokat elárulnak a szereplők jelleméről, a hangulatról. Nélkülük nem élveztem volna ennyire a szöveget. Ugyanis a Titi könyvekhez képest a történet alaproblémája már nem az az ártatlan, mesebeli világ. Ebben a könyvben már sokkal erősebben megmutatkoznak a felnőttek küzdelmei. Ez pedig -azt hiszem- alaposan megoszthatja az olvasóközönséget. Amikor arról faggattam P-t, hogy szerinte mi lenne Otiék problémájának megoldása, nagyon frappáns ötlettel ált elő: költözzenek be Titihez, szerinte úgyis unokatestvérek (vagy valamilyen rokonság áll fenn köztük). A kérdésem apropója elsősorban az volt, hogy kiderítsem, vajon ő is érzékelte-e azt a feszültséget, amit én, de úgy látszik rá nem hatott a papírhiány.

A történet elején túlságosan homályosnak éreztem a megfogalmazást, hogy apának "nincsenek papírjai", ezért kénytelen kiszolgálatott helyzetben élni a lányával. Felnőttként, a mai eszemmel úgy gondolom -azt várnám el egy másik felnőtt embertől-, hogy pusztán a dokumentumok hiánya ne okozzon ekkora válságot. Ha eltűntek az adminisztráció útvesztőiben, akkor is szerét kellene ejteni, hogy más úton, de egy másolatot, vagy bármit kapjon róla. Ahogy ezen morgolódtam magamban, eszembe jutott a történet keletkezésének időpontja 1980-81. Próbáltam elgondolkodni azon, hogyan láthatta a kor felnőttje a számítógépek akkor még elképesztően furcsa világát, az adminisztráció, a gépesítés új módjait. Így már nem csoda, ha az írónő az egészet egy kiismerhetetlen, és megfoghatatlan labirintusként élte meg. Nem véletlen, hogy "számítógépháznak" hívja az adminisztráció központját, ahol talán nem is hús-vér, gondolkodó, érző (és együttérző) segítőkész emberek vannak. Helyettük jövő-menő gépek, akik időnként eltűnnek, akár papírokkal a kezükben. Mozgásuk és útjaik feltérképezhetetlenek, követhetetlenek. A szakács pedig, -főzze bár a legkíválóbb gránátkockát,- teljesen kiszolgáltatott. Persze már maga a papírok léte is fontos kérdést vet fel, hiszen egy ember léte nem papírokon múlik. Mindamellett ma már az is könnyen belátható, hogy milyen fontos, időnként életmentő szerepe lehet a megfelelő dokumentumentációknak.

Emellett az is kétségtelenül igaz, és talán ez az Annie M.G. Schmidt könyvek legfőbb üzenete, hogy a világunkat, bármekkorára is tágult az emúlt majdnem 40 évben tartsuk egyensúlyban, létezzünk együtt az állatokkal, a természettel, egymással. Néha kempingezzünk a tó parján és ha úgy adódik együnk csalánlevest.

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.