A közelgő nyár ígéretéből, és a tavalyi kalandjainkból ihletet merítve még a vakáció hivatalos kezdete előtt kézbe vettük Michael Ende Gombos Jim és a Rettegett 13 kalandjainak történetét. Ez egyben azt is jelenti, hogy kipipáltuk nyári olvasmánylistánk első darabját. És micsoda kezdet volt!!

Egészen meglepődtem, hogy P mennyi apróságra emlékszik a tavaly nyáron olvasott első részből. Arra szerencsére már nem, hogy egyfolytában azzal "üldözött", hogy olvassunk még, pedig a minimum penzum már akkor is a 2-3 fejezet volt, amit hihetetlen módon sikerült feltornászni ötre. Idén persze az iskola miatt időnkből se futotta volna ilyen tempóra. Őszintén szólva ez a komotós ritmus jobban is tetszett, mert Michael Ende mesevilágán vétek átrobogni, bármennyire is fúrja az oldalunkat a kíváncsiság. Érdemes megállni és a gyönyörűen érdekesre megálmodottakat minél részletesebben elképzelni. Az előző kötethez képest fontos újdonság, hogy a rajzok itt már szép színesek, készítőjük viszont ugyanaz a Franz Josef Tripp, aki az első részt is illusztrálta.

Jimmel és Lukáccsal Gyöngyélet Földjén találkozunk újra. Mitmond néni boltjában, a vakációzó Li Szivel töltik csendes estéjüket. Az idillt a vaksötétben az Új-Gyöngyélet Födjének partjához ütköző postáshajó robaja szakítja félbe. A problémát orvosolandó másnap Jim és Lukács útnak indul, hogy felkérjék az előző részből megismert távóriás Tur Tur urat, éjszakánként legyen a világítótornyuk. Másnap útnak indulnak, és ami egy egyszerű és viszonylag könnyedén kivitelezhető küldetésnek indul, abból egy egészen nagyszabású kalandfolyam kerekedik ki. Visszatérnek az első kötetből megismert alakok, Tur Tur úr a szende távóriás, Nepomuk a kissé balga félsárkány, Ping Pong az aprócska legfőbb bonc, és természetesen a valaha Vicsornéként ismert, időközben a Bölcsesség Aranysárkányává átváltozott szófukar sárkány is. Ébredése után jóslataival ő irányítja és igazgatja a történetet,  segíti tanácsaival hőseinket. Erre egyébként nagy szükség is lesz, hiszen Molly -emékeztek még Jim gőzösére?- szőrén szálán eltűnik a Vassziklák egyik barlangjából.  

A kutatás hamar olyan veszélyes, izgalmas és meglepő fordulatokkal tarkított lesz, amilyennel csak Michael Ende tud előrukkolni. Utaznak víz alatt, felhők felett, hegy gyomrában látnak sok csodát, vívnak fontos csatákat, összevesznek és kibékülnek, törik a fejüket, bújkálnak és kiszabadítanak, menekülnek és üldöznek. Mindezt azért, hogy a végén Gombos Jim rejtélyes származására fény derüljön, no meg arra is, hogy ki, meddig tud elszámolni.

Gombos Jim történetének befejező része talán még csavarosabbra sikeredett, mint az előző, de egyszer sem éreztem túl soknak. Azért az, hogy Emma gőzösnek gyereke születik majdnem levitte a lécet, de a történet annyira jó, hogy ennél a részletnél nem időztem sokáig, másnak meg fel sem tűnt. Ende olyan ötletes megoldásokkal varrja el a múltban felfejtett szálakat, amikre (én, az amúgy számító felnőtt) alig számítottam, a többiek meg leesett állal hallgatták. Ende-földre ismét gyönyörű, megkapó és magával ragadó leírásokkal röpítette el a hallgatóságot. Még T is, aki csak most lesz három éves meglepően hosszú ideig hallgatta a leírásokat, pedig elvileg ő még nem célközönség. A reggeli meseolvasások idején idilli, varázslatos hangulat borult a nappalira, amikor előzetes összebeszélés nélkül mindannyian megbabonázva figyeltük Lukácsék utazását. Még Á is csak félgőzzel böngészte a reggeli híradásokat, figyelme nagy részét Ende szövegére koncentrálta. Próbáltam magamban kideríteni, hogy mitől ilyen hipnotikus szöveg. Nincsenek benne nagy ívű, zengzetes leírások, hosszú, cikornyás körmondatok. Mégis minden tökéletesen egyben, és a helyén van. Olyan kedves hangon, közérthetően szólal meg, időnként külön megszólítva a gyerkeket, amitől azonnal a mese részévé válnak. Úgy, és olyan ritmusban váltakoznak a kalandok amitől nem lefáradunk, hanem egyre jobban várjuk a végkifejletet. Persze ebben nagy szerepe van  Tapodi Rika értő fordításának, aki az előző részhez hasonlóan most is méltón ültette át a szöveget magyarra, hiszen tudjuk, a fordító együtt "küzd" az íróval a könyv sikeréért. Tapodi Rika pedig újfent tökéletesen megállta a helyét.  A brigantik verse például olyan jól sikerült lett, hogy azóta is lelkesen kántálja a két gyerekem. 

Bevallom párszor annyira belefeledkeztünk a történet olvasásába, hallgatásába, hogy majdnem sikerült elkésnünk az iskolából (magunk közt szólva év végén, lezárt könyveléssel szerintem ez nem annyira tűrhetetlen). Egyébként igazolom, és vállalom, hogy Michael Ende csodálatos világából egyiküknek sem volt kedve kiszakadni. Elég az a szomorúság, amit most P szemében láttok, amikor rájött, hogy Jim kalandjai véget értek. Próbálom azzal vigasztalni, hogy az újraolvasás sem életidegen jelenség.

Annál is inkább, mert a Könyvhétre látogatásunk egyik -tavaly is sikert aratott- programja a Katonában megrendezett Kolibri-matiné volt. A felolvasás közben félúton P csak annyit súgott oda, hogy "ugye azért megint elolvassuk?" Lopva próbáltam a gyerekek arcát böngészni, akik nyitva felejtett szájjal és tág szemekkel bámulták a színpadon, jelmezekben felolvasó színészeket. Ha még sosem voltatok ilyen eseményen, mindenképpen próbáljátok ki, mert egészen különleges élmény, ahogy a színészek egyik pillanatban még sárkányként olvassák a szöveget, a másikban pedig félszeg kisfiúkká válnak. Ráadásul a felolvasások után mindig valamilyen érdekes kézműves foglalkozás várja az érdeklődőket, most éppen kavicsot lehetett festeni.

Jimék kalandjaiban most sem csalódtunk, jól indult nyár.

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.