Pár évvel ezelőtt megjelent a Pagony gondozásában az első Hoppi könyv. Akkor lemaradtunk róla (P már nagy volt hozzá, T meg épp csak a hasra fodulást gyakorolta). Most viszont a legjobbkor találtam rá az új részre A legvidámabb gyereknapra. De csak azért, hogy újra eltűnjön.

Úgy látszik a könyvrejtésnek hagyománya van nálunk. Történt ugyanis, hogy T azonnal rávetette magát a Hoppikra és olvastuk minden lehetséges pillanatban. Ezért sem értettem a krokodilkönnyeket, amikor nem hagyta, hogy olvassuk, csak szorította, majd szépen eltűntette a fiók mélyére (miközben nem volt szabad odanézni). Meglepett, de pár kérdés után kiderült, csak attól félt, hogy túl hamar kiolvassuk. Komoly érzelmi megpróbáltatás lehetett ez neki, még akkor is ha eddig a kedvenc könyveit akárhányszor hajlandó voltam felolvasni. (Nem állítom, hogy sokadszorra is ugyanolyan elánnal, hiszen egy idő után én is megunom, ha ugyanazt kell mindig olvasni.) 

A hoppik igazán bűbájos életközösség. Hoppifalván laknak, egy eldugott völgy iciri-piciri falujában, ami olyan apró, hogy még távcsővel se lehet látni (akkor se ha műholdas). Amilyen pinduri a falu, olyan változatos. Laknak itt mexikói, norvég, japán, orosz, francia, magyar, török, indiai hoppik. Feladatuk nem más, mint gondoskodni arról, hogy a világban legyenek ünnepek is a hétköznapok mellett. Így aztán Hoppifalván igazán színes és változatos az élet, mert minden napra jut ünnep.

A könyvben, a bemutatkozást követően három kalandon kísérjük végig új kedvenceinket. A legvidámabb gyereknapban a vidámparkot üzemeltető, de a látványosságokat soha ki nem próbáló Hophoppi magányán segítenek a társai. Így végre ő is kipróbálhatja a park összes játékát. A második részben a szülinapi jókívánságok kerülnek veszélybe, mert az őket szállító vonat elé súlyos akadály gördült, egy hegyomlás akadályozza a továbbhaladást. Az utolsó mesében a Hoppik a karácsonyt ünneplik, persze ezt is különlegesen szépen. A hatalmasra nőtt fenyő kivágása helyett inkább ők költöztetik a lakomát a fenyőhöz, így jövőre is megmarad a karácsonyfává avanzsált fenyőfa.

Szerettem felolvasni Gimesi Dóra meséjét. Nem tartozik a legkönnyebb dolgok közé ennek a korosztálynak mesét írni. Nagyon jól kell eltalálni az arányokat, csak annyit mesélni, ami fenntartja az érdeklődést, ugyanakkor nem szabad beleveszni a részletekbe, különben a kisebb óvodások nem tudnák követni a cselekményt. Utóbbi esetben szokott nálunk elhangozni az a sokat eláruló mondat, hogy "hozok egy kisautót magamnak, várj meg". De a Hoppikat nem fenyegeti ez a veszély, T lankadatlan figyelemmel tudja végigkísérni az egyes fejezeteket. 

Ezek a kis mosolygós pofijú és kerek buksijú apróságok, gyerek- és felnőttszívekhez azonnal utat találtak. Rófusz Ferenc rajzai egyszerűen tökéletesek a maguk letisztultságában, kedves formáikkal és gyönyörű színeikkel. Ritka mostanában az olyan nap, hogy valamelyik gyerek ne venné le a polcról. Még nagyobbiknak is tartogatott meglepetést, aki magának (és magától) olvasta -nagy örömmel-, pedig ő már kívül esik a célkorosztályon. Persze most a kicsire gyakorolt hatásra voltam elsősorban kíváncsi, nála egyértelműen elsöprő sikert aratott. Már majdnem leírtam, hogy annyira szép ez a mese, filmre kívánkoznak ezek a Hoppik (az alkotó nevét olvasva mondjuk nem nagy teljesítmény). Szóval a tett előtt még gyorsan rákerestem a széles világban a Hoppikra. Kiderült, hogy pár évvel ezelőtt készült is egy rész (talán sorozatnak indult), de sajnos folytatása nem lett. Remélem a könyv előtt más jövő áll. Annál is inkább, mert itt van nekem ez a Hoppi-rajongó gyerekem, aki várja a folytatást. 

Ha pedig a gyerek zoknival a fején rohangál, aggodalomra semmi ok, csak beöltözött Hoppinak. Úgyhogy zoknira Hoppira fel! Hódítsák meg a Ti szíveiteket is!

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról 

Amennyiben felhasználnád a bejegyzésben szereplő képeket, kérlek előtte mindenképpen vedd fel velem a kapcsolatot! Köszi!