Végre, végre visszatértek! Teljesen váratlanul ért a megjelenésük, de olyan őszinte örömmel fogadtuk őket, mint rég nem látott jó barátainkat szokás, pedig nemrég olvastuk újra a sorozat egyik korábbi részét. De mit lehet tenni, ha Miú és Vau nagy kalandra indul, abból mi sem maradhattunk ki.

A kendőzetlen igazság az, hogy minden olvasáskor meghatódom a Miú és Vau sorozatától (ez van). Parvela olyan sokféle hangon, stílusban szólal meg okosan, mindig jól és jókat ír. Súlya van Miú és Vau történeteinek, de mégsem nehezednek rá az olvasóra, mert a humor, a jókedv éppolyan fontos motorja az eseményeknek, mint azok a rétegek, amiknek a mélyébe egyelőre csak a felnőtt olvasók látnak bele. Úgy általában elmondhatom, hogy az egyik kedvenc külföldi gyerekkönyvíróm.

Külön izgalmas, amikor a kedvenc-polcon lapuló sorozatunk folytatódik, mert már azelőtt várakozással és boldogsággal telik meg a gyerekszoba, mielőtt kinyitnánk a könyvet. Érdekes (dehogy, inkább tipikus) módon ilyenkor olyan könnyen megy az elpakolás, nyafi és nyüszi is mélyen hallgat valahol. Pedig csak annyi történt, hogy Vau ásott egy gödröt, aztán meg jött a postás. Talán mondanom sem kell, hogy Miú ötlete volt az egész, ugyan Vau tagadhatatlanul részt vállalt az eseménylavina beindításában. Sőt, ő volt az, aki az útban felejtette az ásót. Mindenesetre Miú ötletei a tőle megszokott módon köz- és életveszélyesek. Magyarul újra Kovács Ottília remek tomácsolásában olvashattuk. Gyors megjegyzés: állati (nem bírtam kihagyni) szerencsésnek tartom a magyar olvasókat, mert Parvela Miú és Vau sorozatát botor módon, méltatlanul sokáig nem fordították le angolra. Idén készült el az első angol nyelvű kiadás, egy új-zélandi kiadónak köszönhetően. Azért az, hogy mi már évek óta olvashatunk a két barát viselt dolgairól, szerintem ad némi büszkeségre okot.

A megszokott alapanyagokból Timo Parvela olyan meséket sző, amiket se abbahagyni nem lehet, se pedig röhögés nélkül felolvasni. Ha a gyereknek olvasom fel, akkor egy izgalmas kalandfolyam. A kutya és a macska elmegy kalandot és kincset keresni. Akaratlanul is egy ármányosan kitervelt terv közepébe csöppennek. A családi varázsital receptjéért versengő cickánytestvérek küzdelmének kereszttüzébe kerülnek. Galóca ármánykodása és fondorlatos tervei olyan agyafúrtak és megtévesztőek, hogy a falu összes lakóját -kivéve persze Vaut- a maga oldalára állítja. Miú, a Vauval folytatott kiábrándító veszekedése után, amikor a kutya rázúdítja barátjára nyers és talán csak az adott pillanat fájdalmai diktálta véleményét, mi másra vágyhatna, mint egy oroszlán erejére, hatalmára és tekintélyére. Így aztán beáll Galóca jobbkezének. A súlyos csapásnak köszönhetően -látszólag- megszakad a barátságuk. De csak annyira, hogy a végén látványosan újra egymásra és egy harmadik lakótársra találjanak. 

Amikor a felnőtt magának bontja szét a mese szálait, akkor felismeri saját kapcsolatainak finom (de kusza) hálóját, ami nap, mint nap körbeveszi. Mintha Parvela tisztában lenne a felnőttek konstans időhiányával (főleg, amit önmagukra fordítanának). Hiszen kinek van ideje/energiája a napi pörgő-forgó körhintázás után még ápolgatni, átgondolni a kapcsolatait, vagy saját lelki bugyraiban barangolni. Pedig kellene, mert létszükséglet a hosszútávú kapcsolatokban. Ezekkel a mesékkel két legyet üt egy csapásra: Miú és Vau által megélt kalandokat óhatatlanul átültetem saját élményeim, töprengéseim, szorongásaim keretébe. Nem meglepő (tudom, már mondtam, de most megint muszáj, mert olyan jó ötlet) tehát, hogy a sorozatot sikerrel használják pszichoterápiás és párterápiás foglalkozásokon. Hiszen amikor mások (igen, akár egy kutya és egy macska) történetét figyeljük, saját érintettségünket félretéve, pár lépés távolságra érzelmi viharainktól alkalmunk nyílik kívülről, objektívebben szemlélni egy-egy érzékeny témát.  

Ebben a részben eltávolodunk a kék ház nyújtotta megszokott háttértől. Az élethelyzet ugyanaz, amit az előző részekben megszoktunk. Miú ismét hozza a formáját és Vau sem marad el mögötte.
Ahogy egyre inkább maguk mögött hagyják közös otthonuk biztonságos kereteit, úgy lazul kettejük összetartozása is (ismerős?). Mintha a "tűzhely" elhagyásával, az új élmények, új szereplők belépésével megkérdőjeleződne a kapcsolatuk, egész életük. A mindennapok megszokott, szilárd keretet nyújtó rutinjának hiányában Miú és Vau egymás számára is más megvilágításba kerülnek. Az addig gondosan felépített falak (vagy csak kártyavárak voltak?) eltűnnek. Idegenek lépnek be a kutya-macska kettősének minivilágába, majd a hirtelen támadt zsúfoltságban lerombolják mindazt, ami addig a gravitációt jelentette (de ez már biztosan ismerős!). A kutya és a macska eljut arra a pontra, hogy megkérdőjelezik nemcsak a másikat, de saját magukat is. Ebben a talajvesztett állapotból van kiút?  A másik nélkül vajon kik ők? Egyáltalán merre tartanak? Tud vajon a kelekótya Miú a két lábbal a földet taposó Vau racionalítása nélkül is a helyes irányba menni? A kellő pillanatban jól fog dönteni? Vagy valóban olyan üres, mint egy felfújt lufi, amelyik a széljárásnak megfelelően lengedez. Hát Vau, aki mindig olyan biztos mindenben nem szorul néha ő is gyámolításra, egy igazi barát megértésére? 

Érdekes, hogy Virpi Talvitie az eddig megszokott visszafogott színeihez képest most a gyönyörű illusztrációk a szivárvány minden színében tündökölnek. Mintha az új tapasztalatokkal a világ minden színe beköltözött volna a rajzokba. 

A sorozat negyedik részében megint valami nagyon jó dolog történt. Tehát, én (újra) csak azt mondom olvassátok Miút és Vaut, nem lehet őket megunni!

Ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról 

Amennyiben felhasználnád a bejegyzésben szereplő képeket, kérlek előtte mindenképpen vedd fel velem a kapcsolatot! Köszi!