Már tavaly tavasszal is rettentően örültünk a Kolibri Klasszikusok előző köteteinek (még egy ok, hogy várjuk a tavaszt). Idén úgy döntöttem, hogy tizenéves R-t fogom elbűvölni az új résszel. A Levél a királynak Hollandiában 1962-es megjelenése óta sikerlistás kötet, amit több, mint 20 nyelvre fordítottak le. Még átlapozni sem tudtam, amikor P a borítót látva azonnal stoppolta a könyvet. Sajnos három nappal később meggondolta magát és lassú tempómra hivatkozva leváltott, hogy maga vegye kézbe az olvasást. Pedig próbáltam (félgőzzel) győzködni, a közös olvasás számtalan előnyét felsorolva.
Szigorúan ragaszkodott elképzeléséhez, most pedig büszkén kürtölöm világgá, hogy megcsinálta!! És imádta! És egy pillanatra sem hagyott alább lelkesedése, dacára annak, hogy a könyvet a tizenéves korosztálynak ajánlják. Elsősorban persze nem a tartalma miatt, inkább a terjedelemre és a mondanivalóra tekintettel, hiszen az én 8 éves fiamat valószínűleg kevéssé érintette meg a főhős útkeresése. Annál inkább az átélt kalandok, ezek pedig mint tudjuk, addiktívak. A terjdelem pedig? Ha egy történet jó, akkor úgyis suhannak az oldalak. Ebben a fordító Wekerle Szabolcsnak van komoly érdeme, aki mélyen átérezte a történet alaphangulatát. Így a szöveg minden erőltetettség nélkül nyerte el hol elegáns, hol pedig könnyed és vicces stílusát. Mindezekért biztos vagyok benne, hogy P néhány év múlva, -amikor közösen fogjuk a kamaszkor terheit nyögni- újra a kezébe fogja venni Tiuri kalandjait. Mert Tonke Dragt könyve is azok közé tartozik, amelyik bekúszik az ember pórusaiba és csendesen meglapulva munkálkodik. Néha felpattan egy-egy kép, egy kósza mondat, ami nem hagy nyugodni, foglalkoztat, muszáj eltöprengeni a sorok között meghúzódó tartalmon. Az ember azt úgyis érzi, hogy ha még dolga van egy könyvvel.
A holland írónő könyvét egyébkét vadul aktuálisnak tartom, még akkor is, ha a 16 éves Tiuri egy elképzelt középkori világ apródja, aki lovaggá ütése előtti éjszakán a kápolnában némán virrasztva segélykérő hangot hall. Némi vívódás után megtöri hallgatását és válaszol a kétségbeesett hívásra. Sejtelme sem lehet róla, hogy olyan események középpontjába kerül, amik kimenetelén birodalmak sorsa múlik. Útra kel és ezzel kezdetét veszi egy királyságokon, barátságokon, jón és rosszon átívelő utazás. A regény aktualitását a főhősben végbemenő változások adják. Ezek nemcsak a külvilágban rá leselkedő veszélyek, bújkálás, menekülés, cselszövések és árulások hatására következnek be, hanem a benső tájon tett időnként vívódó utazás eredményei. A védett, ismert környezetből kiszakadva egy idegen, gyakran barátságtalan, hazugságokkal teli világba lép, amelynek szabályait egyedül fedezi fel. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a felnőtté válás beavatási szertartásán esik át. A saját személyiség, követendő értékek felfedezésének pillanatait élheti át az olvasó az ifjú lovagot elkísérve.
Bár hősünk viselkedése időnként bosszantóan önzetlennek tűnhet, mégis azt gondolom, hogy a manapság felnövekvő, útkereső generáció keresve sem találhatna jobb útikalauzt. Végignézve a tizenévesek ízlését, véleményét formáló közösségi oldalak, képernyők, boltok intenzív színekkel és minden érzéket erőteljes hatásokkal bombázó üzeneteit, könnyű belátni, hogy az írónő milyen bölcsen alakította Tiuri kalandját és egész környezetét. Az erőteljes, szimbólikus jelentésüket tekintve egyértelmű színekben felvonuló lovagok emberi kvalitásaihoz kétség sem férhet. A feketétől kezdve a vörösön át, a szürkéig számtalan szín megjelenik, de végül a fehér “győzedelmeskedik”, amely magába olvasztja az összes többi színt. Az írónő ügyelt arra is, hogy a jóság, a becsület, a hűség magasztosnak tűnő eszményei ne elcsépelt, unalmas fordulatok legyenek, hanem egy hiteles szereplő útjának koordinátái. Saját zajos világunkban jól esett ennek a könyvnek a tisztán csengő üzenetével, egyértelmű értékeivel találkozni. Aki jó, az végig kitart jósága és tisztessége mellett, aki pedig letért a becsület útjáról, az kénytelen szembenézni a következményekkel.
Szintén nagyon “életszagú” az a megoldás, hogy a szerző részben fed fel bizonyos tényeket. Tiuri is kénytelen belátni, hogy időnként fontosabb a megtett út, a bekövetkezett fejlődés, mint a felfedett titok. Így aztán a boldog vég megelégedettségével zárul a kaland.
Végülis erről (is) szól, az olvasás, a történetek: időnként segítsenek újrakalibrálni önmagunkat, a világról alkotott elképzelésünket, a benne elfoglalt helyünket, céljainkat.
Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról
Amennyiben felhasználnád a bejegyzésben szereplő képeket, kérlek előtte mindenképpen vedd fel velem a kapcsolatot! Köszi!
