Az angol humorista David Baddiel olyan témát választott első, gyerekeknek szóló könyvében, ami valószínűleg sokunkat megkísértett gyerekként. Bárcsak engedékenyebbek, vagányabbak, ráérősebbek stb. lennének a szüleink. Az én gyerekeimet biztosan megkísértette már a gondolat, hogy mennyivel másabb lenne az élet, ha nem kellene elapkolni maguk után, késsel-villával enniük, kezet mosni, esetleg minden játékot megkaphatnának a játékboltban, vagy ebédre lehetne édességet enni. Ja nem, ezen már túlvagyunk. A legtöbbünk számára ez csak fantázia marad, de Barry a Tökéletes szülő kerestetik c. könyv főszereplője végigjárja az utat.

Mert Barry úgy érzi, hogy igazságtalanul háttérbe szorul a két ikerhúgával szemben, ráadásul a szülei is unalmasak, mindig fáradtak és igen, sajnos nem elég gazdagok. Egy családi vacsora, amikor Barry éppen a hőn áhított James Bond-témájú szülinapját ecsetelné, túlfűtött veszekedéssé fajul. Dúló-fúló hősünk szobájába visszatérve legtitkosabb kívánságát is elsuttogja: "Bárcsak jobb szüleim lennének..". Majd fényár kíséretében James Bond és Messi plakátok óvó pillantásaitól kísérve átlép egy másik univerzumba. Youngdonban az élet a gyerekek körül forog. Szó szerint. Ugyanis itt a gyerekek választanak maguknak szülőt, akik mindent de tényleg bármit megtesznek, hogy elnyerjék a kegyeiket. (A kedvencem a metrón így suttogó szülőjelölt: "A zsebpénz nálunk háromjegyű összeg.") A majdnem 10 éves Barry viszont alaposan kilóg a sorból azzal, hogy szülők nélkül kódorog. Így hamarosan elkerül a SZÜKI-be (Szülő Közvetítő Iroda), akik elszörnyedve veszik tudomásul, hogy noha napokon belül 10 éves lesz még nincsenek szülei. Próbálják leplezni kétségbeesésüket és csak szemöldökrángások jelzik a Barry-re váró iszonyatot, ha nem talál magának péntek éjfélig szülőket. 

Azt hiszem ennél vonzóbb borítót és illusztrációkat, amit Jim Field kanyarintott a könyvhöz keresve se lehetett volna találni. A karikatúra-szerűen túlhangsúlyozott rajzok is kifejezik ennek a párhuzamos világnak a furcsaságait (és most nem az orrát túró kissrácra gondolok). Ami a történetet illeti, az ötlet nagyon izgalmas és kecsegtető. A lebonyolítás ívét kissé kiszámíthatónak érzem, még akkor is ha 7 éves kortól kezdődően ajánlják a gyerekeknek. Baddiel nyelvezete vicces és könnyed, de időnként a humora inkább kifinomultabb nyelvi viccekre fogékonyabb olvasóknak való, ezért azt gondolom, hogy ez a könyv leginkább felolvasva fog működni a kisebbeknél. P is akkor kezdett el ráérezni a történet lendületére és a megszokott jelentéskörükből kiragadott szójátékoknak az ízére, amikor én olvastam fel és magyaráztam el mosolygásom okát. A nagyobbak valószínűleg már önmagukban is értékelni fogják az ehhez hasonló párbeszédeket: "Igen, a mi ételeink nagyon-nagyon kímélőek -mondta Titkár Kettes. - Bár a pénztárcát, mondjuk nem kímélik." A fordító Chovanecz-Molnár Éva azonban mindent elkövetett, hogy magyarul is élevezhetőek legyenek az időnként helyspecifikus poénok. A kötet hátuljában például található egy egy szószedet, amiből az is kiderül, hogy mitől vicces Potato Múzeum elnevezés. 

A főhős Barry helyzete bizonyára sok korabeli gyereknek ismerős lesz. A folyamat, ahogy az önző, a saját érdekeit és igényeit előtérbe helyező srác rájön arra, hogy adni nem feltételnül olyan nagy baj, miközben a szülei is ráébrednek arra, hogy némi erőfeszítés árán Barry vágyait is teljesíteni tudják. Így a srác sem fogja magát mellőzöttnek érezni. Az efféle konfliktusok elég gyakoriak egy bizonyos korban (talán 9-10 éves kor környékén), amikor a gyerek is  kezdik felfedezni a köztük lévő különbségeket és ezek előnyeit-hátrányait. A komikus, nevettető szülő-próbákkal töltött fejezetek arra is jó alkalmat nyújtottak, hogy átbeszéljük a szülő-jelöltek és Barry viselt dolgait a mi életünkkel párhuzamot vonva. Mert mostanában bizony előfordultak olyan mondatok, hogy bezzeg XY szülei megengedik ezt is, meg azt is... Milyen jó neki! Úgyhogy kedves többi hozzánk hasonlóan tökéletlen szülővel rendelkező gyerekek, fel a fejjel! Minden relatív, még a szülők is.