Játszva minden könnyebb

Hintafa

Udo Wiegelt-Joelle Tourlonias: Mia és a macskamedve

2017. július 06. - palinta77

img_4705.jpg

Költöztetek Ti mostanában? Jó, de éreztétek magatokat egyedül? Amikor nem vágytok semmi másra, csak egy jó puha ölelésre? Hát, akkor már bele is tudtátok magatokat képzelni Mia helyzetébe, aki egy most induló sorozat első részében egy Macskamedvére bukkan. Nem is akárhol.

img_4707.jpg

Nem tudom, hogy mi fog meg másokat először egy gyerekkönyvben, engem a rajzok és a színek hangulata. Mia  és a macskamedve történetében a gyönyörű sárgás árnyalatok, a megnyugtató melegség és a jókedv kiapadhatatlan forrásai hetvenkét oldalon keresztül. (És az újraolvasásokról még nem is beszéltem.) Eredetileg T olvasmányait gondoltam gazdagítani, de végül nemcsak a kis ovisom érdeklődését kötötte le a történet, hanem P is simán otthagyta az ólomkatonáit*, hogy együtt kövessük az eseményeket. 

img_4710.jpg

 

De vissza az eredeti kérdéshez. Emlékeztek még milyen volt, amikor egyszercsak mindent, amit addig ismertél, magad mögött kellett hagynod és egy teljesen idegen helyre kerültél. Felnőttként nap, mint nap átéljük és talán a gyakorlatnak köszönhetően valamelyest könnyebben is vesszük az új akadályokat, mint egy óvodás (bááár, azért ez sokmindentől függ). Visszatekintve azonban szörnyen félelmetes tud lenni egy új hely, idegen szagokkal, fényekkel, sarkokkal. Mia sem érez másként az új házban, ahová költöztek. A jól ismert tárgyak helyett csak dobozok. Ráadásul nyuszkó sincsen sehol. (Szemfüleseknek itt egy kis detektívmunka: akinek sikerül Nyuszkót megtalálni, annak kiosztok egy virtuális elismerő bólintást.) Szegény Mia sem találja a helyét. Azonban az éjszaka csöndjében az egyik dobozból motozást hall és így bukkan rá Carlora a gumicukorimádó Macskamedvére, akinek barátságos kinézete csak látszat. Carlo valójában egy elég morcos szőrgombóc, akit mélyen felháborít, hogy mostantól osztoznia kell a birodalmán. 

img_4713.jpg

Bánatának hangot is ad, a konyhában elhelyezett koszos mancsnyomok és az almafára felaggatott mosott ruhák képében. Mert Carlo egy igazi, önérzetes, távolságtartó macskamedve, akit mélyen megbántott a hívatlan lakótársakat feltünése. Az áldatlan helyet rendezése egy kedves, okos és hasonlóképpen magányos kisgyereken múlik. Miának sikerül megszelidíteni a kis vadócot, aki hamarosan belátja, hogy egyedül lenni tényleg nem (mindig) mókás. Sőt, még a kislány bánatán is enyhít egy különleges történettel. A fordító Nánási Yvette szépen adja vissza a történet időnként vágyódó-borongó, máskor huncutkodó, a társra találó melegség érzésének hangulatát. 

img_4932.jpg

Udo Weigelt történetéből árad a gyermekkor meghittsége, a derűs huncutság, ahogy a sértődött kis szőrmók kezeli az új lakók tényét, majd nagy kegyesen beadja a derekát és hagyja, hogy szeressék. Joëlle Tourlonias illusztrációitól már a könyv fellapozása előtt elolvadtam. Szereplőinek apró mozdulataiból, a szemük, vagy a szájuk fintorából azonnal megérezzük lelkiállapotukat. Kell is a kifejező képi világ, mert a magány igencsak elvont fogalmát a kisgyermekek számára máshogy nem is nagyon lehetne elmondani, mint képek segítségével. A meleg színekkel készített rajzokon bőven akad a humor számára is hely. Azt hiszem a macskamedvék elgondolásai a gyerekekről talán a legékesebb példája a huncut kis négylábú életfilozófiájának. Nagyon beszédes, hogy Mia és Carlo kapcsolatuk leginkább feszült pillanataiban nem szerepelnek ugyanazon az oldalon, sőt Carlo egy jó időre eltűnik a rajzokról. Aztán amikor Mia kellő türelemmel és megértéssel fordul a pandák távoli rokona felé (én is csak a könyv elolvasása után lettem ilyen tájékokzott macskamedve-ügyben) újra egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Így a könyv két ellentétes oldaláról, a történet előrehaladtával egyre jobban közelítenek, míg végül sikerül álláspontjaikat olyan közel hozni egymáshoz, hogy végre közös oldalon is megférnek. Nekem pedig van is egy ilyen óvodásom, akinek még van némi tanulnivalója a türelemről.

Azt pedig már ő is tudja, hogy a macskamedvék imádják a tejszínhabot eperrel.  

*Már nem is ólomból, hanem ónból készültek, de az ónkatonák elnevezés olyan üresnek hangzik. 

img_4939.jpg

A bejegyzés trackback címe:

http://hintafa.blog.hu/api/trackback/id/tr4012586959

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.