Újabb, a karácsonyi várakozást színesítő könyv mutatkozik be. Ezúttal a napjainkra mostanában duplán jellemző időhiány felől közelítettük meg a meséket. Mert a decemberünk általában olyan feszes tempóban zajlik, hogy általában tényleg 3-5-8 perc marad a közös olvasásra. Ismerős, ugye?
Nehezen küzdöm le a sokféle elmaradásomból táplálkozó lelkifurdalásom, de a meseolvasásról nem vagyok hajlandó lemondani. Anne Ameling praktikus felosztást követő könyvével röhögve védtem ki, hogy a szoros időbeosztás rátelepedjen a mesélésre. De pontosítsunk, mert most úgy tűnik, hogy Ameling az egyszeri lányhoz hasonlóan hozott is mesét, meg nem is. Hiszen ez a könyv nem egy instant, a “rendes” meséket (mitől lesz egy mese “rendes”?) helyettesítő pótszer, vagy ha úgy tetszik “gyorskaja”. A tizenkilenc Mikulás és karácsonyváró történet mindegyike kerek, egész, ráadásul nagyon szórakoztató. (A fordítás Győri Hanna munkája.)
Végtelenül megnyugtatónak találtam, hogy többségük nem az ünnepi időszak “meghitt csodáját”, a képeslapokon ábrázolt, áhított varázsát, és mindezek elérhetetlennek tűnő ideálját hangsúlyozza. Helyette mindennapos problémákkal küzdő családok, vagy ellenkezőleg: szerepükből kikívánkozó csodás lények lépnek a hétköznapok színpadára.
Változatos a szereplőgárda: a kedvességtől és rendességtől megcsömörlött, némi egészséges rosszalkodásra egy földi gyerekhez ellátogató angyaltól kezdve, a karácsonyi hercehurca elől pechére a Mikulás Északi-sarki rezidenciája közelében megnyugvást kereső jegesmedvéig mindenkivel találkozhatunk. A téli erdőt és az állatokat megleső nagypapa-unoka párostól, a tornacipős Mikulást majdnem lebuktató éleseszű kislányig, a karácsonyfára zoknikat aggató, unatkozó szellemig és az anyukát hószörnnyel ugrató testvérekig mindenki megfordul ezekben a történetekben.
Ezidáig ez a mesegyűjtemény okozta a legnagyobb és legkellemesebb meglepetést. Üdítő és újszerű volt a hangvétele, nem viseli magán centiméterekben mérhető vastagságban a kötelező karácsonyi áldásokat, mégis, mindegyik történet a maga hétköznapiságában pont arról szól, amiről kell. A mosolygásról, a jóságról, a jókedvről, a szeretetről, az együttlét öröméről. Egyszerűen, de hatásosan, úgy, hogy egy óvodás és egy kisiskolás számára is érthető és élvezhető legyen.
Ami pedig a mesék hosszát illeti, nagyjából megfelelnek saját kategóriájuknak (lemértem). Mivel nem kapcsolódnak egymáshoz, felesleges sorban olvasni őket. Mi is elsősorban a rendelkezésünkre álló idő szerint választottunk olvasmányt. Ráadásul tettem ezt mindenféle szégyenérzet nélkül, mert az korátozott idő nem ment a minőség rovására.
Monika Parciak vidám színekben fürdő illusztrációi nagyon helyesek, a történet stílusához tökéletesen igazodnak. A fitos orrú, piros pozsgás gyerekek és felnőttek igazi örömöt hoznak magukkal.
