Ünnepi olvasásaink fénypontja volt Matt Haig karácsony-trilógiájának folytatása. Az első rész zajos sikerét követően feszülten vártuk Reményi Amélia történetét. Ő A lány, aki megmenti a karácsonyt.
Az idei ünnepi időszak azzal is beírta magát családi emlékezetünkbe, hogy P a karácsony technikai hátterével kapcsolatos sejtései -egy véletlennek köszönhetően- beigazolódtak. Megszeppenve vettem tudomásul, hogy a gyerekkori hitvilág eltűnt. Végül szorult helyzetemben Haig könyve volt segítségemre. Amélia történetével a kisgyerekkori titokzatosság helyét átvevő tartósabb bűvöletet, a karácsonyi varázslat lényegét teremtettük meg.
Matt Haig a reménytelennek tűnő helyzetek nagymestere idén úgy döntött, hogy egy váratlan trolltámadás miatt meghiúsul Karácsony apó második utazása és ez sok szívből eltűnteti a reményt, ami a csodát táplálja (különben hogyan tudnának a rénszarvasok repülni és hogyan lehetséges annyi ajándékot kiszállítani egyetlen éjszaka alatt).
Karácsony apó töretlen optimizmusának köszönhetően a rákövetkező évben újra nekivág az éjszakának, elsősorban azért, hogy megkeresse az első gyermeket, aki olyan mélységesen hitt a csodában -Reményi Améliát.
A kislány sorsa azonban majdnem olyan zordan alakul, mint annak idején Nikolas-é. Édesanyja halála után a kegyetlenségéről híres Ádáz úr (ilyen névvel tényleg semmi jóra nem lehet számítani) dologházába kerül, ahol mindent elkövetnek, hogy kiírtsák Amélia szívéből a reményt, a vágyakat. Ez pedig azért hatalmas gond, mert a csodában való hit az, ami működteti a karácsonyi varázslatot. Londonban Amélia után kutatva végül még a szerelem is rátalál, de ezt is dicséretes mértéktartással és visszafogottsággal intézi a szerző.
Haig ezúttal sem tétlenkedik és szereplőit a létező legcudarabb eseményeknek teszi ki. Olyan emberek kénye-kedvének veti alá őket, akikben a jóság és a kedvesség egyetlen szikráját sem fedezhetjük fel. Mindeközben Koboldfalván sem rózsás a helyzet. Egy alattomos cselszövő mindent megtesz azért, hogy ebben az évben véglegesen ellehetetlenítse Karácsony apót és az egész ünnepet.
Napok óta mocorog bennem a kettősség, ami Amélia történetében is olyan erőteljes. Egyfelől a főhőst teljesen reménytelennek tűnő helyzetbe hozza, amelyben a gonosszal szembeni tehetetlensége arra készteti az olvasót, hogy felháborodásában hangosan kikeljen magábül az elszenvedett méltatlanságokért. A másik oldalon a jóságból, (ami végül léket üt Ádáz úr és társai rémtetettein és végül elröpíti a szereplőt egy minden képzeletet felülmúló helyre), időnként csak egy kiskanálnyi cukor látszik.
A bátorság és a kedvesség jelentéktelennek tűnő kicsinyke gesztusa, ami az emberségről, a reményről és jóságról álmodik. Ennél aktuálisabb és örökzöldebb üzenetet ilyen szép kivitelezésű könyvben álmodni sem mertem. Persze naívnak tűnhet talán ez a hozzáállás, de mégcsak különösebben bele sem kell gondolnunk, hogy felidézzük, mit jelenthet egy igazán cudar napon egy apró kedves gesztus, egy barátságos mosoly.
Chris Mould illusztrációi ismét telitaláltanak bizonyultak (csakúgy, mint Magyari Andrea fordítása -csak annyit mondok: “Egy falat mézeskalács (Ennyi csak, mit adhatok)..) Matt Haig időnként fanyar humorú szövege mellé. Ezek a nyúlánk, néha karikatúraszerűen aránytalan alakok emlékezetes hátteret nyújtanak a történetnek.
Az első részhez képest lazábbnak tűnő történetvezetés megnövelte ugyan a könyv méreteit, de ezt cseppet sem bántam. Szeretem ezeket a tökéletlen szereplőket, némelyikük kissé lökött, mások béna vicceket mesélnek, vannak köztük papucsférjek, hisztériára hajlamos királynők is, sőt még egy szociopátiára erős hajlamot mutató Igazmondó Glimpi is (kétségtelenül ő a kedvencem.) Másodszorra is levett a lábamról ez az időnként fanyar humorú szöveg, ami jócskán tartalmaz kikacsintásokat a felnőttek számára is (sosem találnátok ki, hogy mit kívánt Viktória királynő karácsonyra). És nagyon is helyénvalók ezek, hiszen az olvasás lehet családi élmény is.
Ennek a színes társaságnak az olvasóközönség megnevettetésén kívül egyéb szerep is jutott: bennük könnyen magamra és időnként a környezetemben élőkre ismerek. Ebből pedig egyenesen út vezet ahhoz, amit mindannyiunknak szívből kívánok erre az évre (is): sok jóbarátot, társat, segítséget a szükségben. Kapjatok és adjatok szívből jövő mosolyokat, melegséget, és végül, de nem utolsó sorban találjatok rá sok ilyen kézbesimuló és szívbe markoló történetre.