Leó bácsi, korunk Münchausen bárója visszatért és újabb kalandjait a szibériai dzsungelben közkinccsé teszi. 

Andris és Imrus állandó szerdai vendége elsősorban unokaöccsei egymással, vagy másokkal kialakult konfliktusaira, összezörrenéseire reflektálva fog bele a mesélésbe. Mivel ezek a legtöbb háztartásban mindennaposak, mi sem maradtunk közömbösek.

Négy hajszálával és kellő kovászos uborka utánpótlással vág neki a nagybácsi az ismeretlen tájnak, hogy hihetetlen kalandjaival elültessen egy-egy fontos gondolatot a hallgatóság fejében. A sorozat második részében négy helyszínre látogat a vad szibériai dzsungelben. Mindenhol egyenesen elképesztő állapotokkal találkozik. Például Elrendelszk városában, ahol Elrendella Kivagyiva szeszélyei miatt a lakóknak naponta új és egészen abszurd rendeleteknek kell megfelelniük. Keserves sorsuk akkor fordul jobbra, amikor Elrendella, Leó bácsinak köszönhetően ráeszmél uralkodása értelmetlen kegyetlenségére.

Ahogy az előző részben, itt is minden fejezet egy aktuális problémával (csúfolódás, a kisebbet szavakkal, vagy tettekkel bántó nagy) indul. Leó bácsi ezek feloldására eleveníti fel utazásának egy látszólag irreleváns, hihetetlen furcsaságoktól hemzsegő kalandját. Mindegyik mese végén ott van egyetlen jól megfogható gondolat, segítő üzenet, ami ebből a sok abszurdumból élesen kiviláglik. Rámutatva arra, hogy az adott probléma mennyire viszonylagos, a megoldás pedig gyakran az orrunk előtt van. Mert mindent lehet másként is nézni. Akár Elrendella sok buta intézkedéseiről legyen szó, akár a könnyei miatt állandóan túlsózott levest hörpölő és ettől még jobban síró óriásra gondolunk. Lehet nevezett óriás bármilyen nagy, mégis egy pöttöm emberke (természetesen Leó bácsi) segít. A kötet utolsó fejezete ez, amiben a szerző egy igazán bájos kis versikében foglalja össze meseírói credo-ját, felemelve a legkisebb kicsiket, akik még értik a varázslatot és látják, érzik a szavak erejét.

Persze ebben a kötetben is többnyire a humoros helyzetek Leó bácsisan furfangos ügyintézése és a két testvér összebékítése, egymáshoz közelebb hozása áll központban. Szilágyi Erzsébet értő fordításának köszönhetően a szöveg szórakoztató és pörög, a mondatok kellemesen egymásba simulnak. Szerzőnk eddig is ügyes név- és címadónak bizonyult, amely képességét ebben a részben sem hagyta kiaknázatlanul. Nekünk ebben a részben is jól és jókor jött ez a sok tódító-bódító furcsaság.