Játszva minden könnyebb

Hintafa

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

2015. július 22. - palinta77

eleanor_es_park.jpg

Ismét egy fiatal felnőtteknek szóló könyv, amit kivételesen nem R-nek szeretnék odaadni, hanem csak úgy, a magam örömére olvastam el. A regény a Scolar kiadó gondozásában jelent meg, a remek fordításért pedig Simonyi Ágnesnek jár a köszönet. 

A YA könyvekhez hasonlóan ez a regény is a felnőttek világába tartó kamaszokat, az önállóság útjára indulás pillanataiban mutatja meg, ahogy felfedezik egymást. Időnkét bátor, máskor apró félénk, vagy éppen emberfelettien nagy tettek véghezvitele közepette. 

A könyv külső megjelenése visszafogott, ugyanakkor a piros-fekete-fehér színek jól érzékeltetik a történet hangulatát, az egyre jobban egymásnak feszülő ellentéteket. Egy amerikai városban, Omahában járunk 1986-ban. A középiskolába tartó iskolabuszon egyszer csak feltűnik Eleanor, akin semmi sincs rendben (mármint a tizenöt évesek mércéjével mérve). Nem elég, hogy a haja apró csigákban göndörödik, még lángolóan vörös is. Testének idomai inkább a markánsan íves formákat követik (duci), mintsem a kamaszkorban könnyebben tolerálható diszkrét vonalakat. Ráadásul különlegességét egészen elképesztő öltözködésével tovább hangsúlyozza. Mivel a beilleszkedés látszatát sem hajlandó kelteni, így aztán egy csapásra az iskolai sakálok céltáblája lesz belőle. Ő  a borító vöröse. 

A fekete figura a másik főszereplő Park, a félig koreai származású fiú, aki mindenben az ellentéte. Sűrű szögegyenes fekete hajával, visszafogott stílusával, csendes viselkedésével igyekszik mindent megtenni, hogy láthatatlan maradjon és a filmekből ismert amerikai középiskola kegyetlen és szigorú kasztrendszerébe minél jobban belesimuljon.  

De egyelőre az iskolabuszon vagyunk: felszáll Eleanor és leül Park mellé, és azonnal elkezdik idegesíteni egymást. Nagyon. Aztán történik valami, amire senki sem számít. (Rajtunk kívül, persze.) Rájönnek, hogy a másik ember különbözősége időnként nagyon is vonzó tud lenni. A tüskés Eleanor, aki legbelül persze egy reszkető kisnyúl, örömmel merül el Park kiegyensúlyzottságában, nyugalmában, belső erejében. Apró, bénázó lépésenként fedezik fel egymás világát. Eleanor persze foggal-körömmel védi a saját univerzumát minden külső szemlélőtől, mert a családon belüli érzelmi és anyagi nyomor/terror nehezen magyarázható a viking szépségű anyu odaadó szerelmével az alkoholista és nyíltan agresszív pótapu iránt.  

Park pedig mindeközben harcol apja megbecsüléséért, aki nehezen fogadja el, hogy fia nem örökölte saját, átható férfias megjelenését, inkább hasonlít koreai anyja törékeny termetére. Sőt, még a vezetéssel is meggyűlik a baja. Hát milyen férfi lehet egy ilyen kamaszból? Csak nem h...? Nem. Megérkezik Eleanor és valahogy mindig jó mondatokat mond. Van véleménye a képregényekről, a zenékről amikkel Park ellátja, és egyáltalán mindenről. Vicces és érdekes. Ha nincs ott, akkor minden sokkal szürkébb és kevésbé elviselhető. Apró lépésenként fedezik fel magukat, egymást, a világot. Időnként tesznek előre két lépést, majd hármat hátra, és közben örlődnek a kételyek bizonytalanságok, az álmaik és vágyaik között. Rácsodálkoznak arra, hogy amit az egyikük takargatnivalónak tart, az a másikban vad vonzalmat ébreszt. (Nem, nincs szex, csak óvatos tapogatózások.)

Mialatt az őket körülvevő világ egyre közönségesebb, és durvább ők úgy hangolódnak rá egyre jobban a másik belső világára, amitől még az addig alig elviselhető terhek is csak apró nüansznak tűnnek. Pedig nem az,  mert közben nő a feszültség, az irigykedés, ami körülveszi őket. Egy beteg elme mélyén pedig megtelepszik egy gondolat, ami elől vajon el lehet menekülni?  

Mellékszereplőként természetesen felbukkan a kötelező menő szőke csaj, aki az alfahímként páváskodó pasijával együtt a hierarchia csúcsán lévő ragadozók. Nekik  persze ugyanúgy szánalomra méltó az életük, mint a többieknek, csak őket még ráadásként nem nyomorgatják az iskolatársaik is. Illetve nem az iskolatársaik nyomorgatják. A finom árnyalatonként bontakozó szerelemmel párhuzamosan egyre rosszabb a légkör Eleanorék háztartásában. Vajon merre vezet az út egy teljesen kilátástalan világban, ahol a felnőttek nagy része még saját magáért sem bír feleősséget vállalni, nemhogy a rábízott gyerekekért.  

Megtörténnek persze a szokásos klisék is (szerelem, összeveszés, egymásra találás, irigykedés stb.), de szerencsére nem ettől olyan jó ez a történet. Simán lehet a szereplőkkel, problémáikkal azonosulni: túl kicsi, vagy éppen túl nagy? Kellően kerek, vagy már taszítóan lapos? Ezt most azért mondta, mert...? Mit jelentett ez a nézése, csak nem...? A könyv felépítése megkönnyíti ezt: a fejezeteken belül váltogatva olvashatjuk főszereplőink gondolatait az adott helyzetre vetítve. Az írónő ügyesen bontogatja ki Eleanor és Park kapcsolatát, azt az igazi szerelmet, ami nemcsak a bőr felső rétegeit karcolja, hanem bekúszik mélyre a sejtek közé a kötőszövetbe, ahonnan még ha akarná se tudná kipiszkálni. A kontraszt a külső világgal már-már fájdalmasan éles.

A történet befejezése különösen tetszett. Nem, Eleanor nem omlik a boldogságtól lágyan elalélva senki karjába, ennél sokkal elegánsabb.

Olvassa, aki nem élte még meg az első szerelmet, és az is, aki már igen. Hátha tanul belőle valamit magáról, másokról, vagy csak visszaemlékezne tizenéves önmagára, és innen a távolból szeretne egy barátságos vállonveregetést küldeni, esetleg csak kevésbé szeretné így retrospektíve bénának érezni saját kamasz önmagát.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.

A bejegyzés trackback címe:

https://hintafa.blog.hu/api/trackback/id/tr417615440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.