Játszva minden könnyebb

Hintafa

David Walliams: Köténycsel

2015. november 14. - palinta77

walliams_d_kotenycsel_b1_72dpi.jpg
Időnként a véletlen a legklasszabb dolgok melegágya. Már régóta szemeztem David Walliams könyveivel, de elsőre nem is a Köténycselt gondoltam elolvasni, hanem ezt a másik, szintén hangzatos címűt. Aztán valahogy megfordítottam a könyvet, és a hátsó borítót meglátva, már le sem akartam rakni a kezemből.  És egy percre sem bántam meg. 

Már az első fejezet címe megadta az alaphangulatot: ölelés nuku. Nyeltem egyet (ebből mi lesz!)  és másnapra elolvastam az egész történetet, melynek magyarul Vereckei Andrea fordításában és a Kolibri Kiadó jóvoltából örülhetünk. 

De egyelőre térjünk vissza Dennis-hez, aki a bátyjával és az apukájával hármasban él azóta, hogy anyukája elhagyta őket (emiatt van nuku ölelés). Míg apa és a bátyja John dühükben vadul tagadnak mindent, ami anyához fűzné őket, addig Dennis-nek rettenetesen hiányzik. Az ölelése melegsége, a vidámság, a rend, és minden apróság, amitől családnak érezhették magukat. Borzasztóan igényelné a meghittséget, amit immáron nem kap meg, mert nemcsak beszélni nem lehet anyáról, de a ráutaló magatartás (mint az ölelés) is erősen helytelenítendő. Így aztán, ahogy a víz is megtalálja a maga útját, Dennis -bár nem tudatosan- mégiscsak elkezd kiutat keresni a család zátonyra futott kis ladikja számára.

Aztán a véletlen (megint) és meglepő módon a Vogue magazin elrendezi ezt a kérdést. Dennis összebarátkozik az iskola legmenőbb és legszebb csajával. Ők ketten pedig alaposan megkavarják az iskola életét. Én meg közben jókat heherésztem, vagy  felszisszentem, amikor főhősünk a történet epicentrumában képes egy egész általános iskola népességét egy jól irányzott láblendítéssel elnémítani. 

Walliams könyvének ereje leginkább abból ered, ahogyan egyszerre csavarja a könnycsatornákat és a nevetőizmokat. Miközben vicces köntösben tárja elénk ezt a nagyon is szívfájdító témát, az üzenete sosem válik  sem szájbarágóssá, sem erőltetetté, mégis erőt és önbizalmat sugároz. Néha igenis az kell, hogy átlépjünk a saját árnyékunkon - ha merünk. Akár egy kiskamaszban is (sőt, időnként akár egy három éves gyerek száját is el bírják hagyni megrázó mondatok, csak legyen fül, amelyik meghallja) megvan az az erő, ami  megadja azt a bizonyos lendületet a  felnőttnek, amitől kirángatja magát az önsajnálat iszapjából. És ha ehhez lányruhát kell húzni, akkor megteszi, mert vicces és felszabadító és mert már úgysincs mit vesztenie. Nem, nem egy bimbozó transzvesztita első szárnypróbálgatásainak vagyunk tanúi. Inkább a vekker csörömpölésének riasztása, amitől végre a nagykorú is összekapja magát, és újra működni kezd, mert ez a dolga. Nem állítom, hogy az ilyen kelepcékből gyerekjáték kilábalni, de tény, hogy időként a legváratlanabb helyekről jön az a bizonyos kezdő lökés, ami felébreszt, felráz a fájdalomtól hibernált állapotból és újraindítja a rendszert. Lesz megint ölelés, mosoly és újra elindul a kis csónak, még akkor is ha egy utasa hiányzik.

És amikor főhőseink boldogan távoznak a naplementébe, Walliams odacsördít még egy poént, amit tényleg kár lenne kihagyni. 

10+, de felnőttek is profitálhatnak belőle. 

 

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.

A bejegyzés trackback címe:

https://hintafa.blog.hu/api/trackback/id/tr198046258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.