Játszva minden könnyebb

Hintafa

Sarah Napthali: Buddhizmus Anyáknak

2015. december 07. - palinta77

buddhizmus_anyaknak_b1.jpgHónapok óta kattog bennem ez a bejegyzés. Számtalanszor meséltem már lelkendezve más anyukáknak, barátnőknek erről a könyvről: játszótereken, közös séták, facetime-ozások alkalmával, amikor megosztottuk egymással dicstelen szülői pillanataink emlékét. Próbáltunk egymásnak feloldozást, új erőt, jó tanácsot, vagy csak megértő szimpátiát nyújtani. Bár sokaknak azonnal tetszett a könyv, amikor kiderült, hogy magyarul még nem jelent meg, lemondóan legyintettek. De múlt hét pénteken véletlenül rábukkantam (éjáóóó!) a HVG könyvek kínálatában magyarul Sarah Napthali: Buddhizmus Anyáknak című könyvére (fordította Székely Ágnes).

Gyorsan elrebegtem még a három legtitkosabb kívánságomat is, hátha teljesülnek.

Nem akarok túlzottan lelkes lenni, és vad ömlengésbe átcsapni, de ez a könyv velem nagyon sok jót tett. Magamban csak balzsamos anyaregenerálónak becéztem.

Sarah Napthali könyve hétköznapi anyáknak íródott, egy teljesen hétköznapi anya élettapasztalatai alapján, attól a vágytól vezérelve, hogy megtalálja elvesztett belső egyensúlyát, harmóniáját s ezáltal nyugodtabb és boldogabb ember és nem utolsó sorban szülő legyen. Már a borító (a Lobotworks munkája) is telitalálat, néha én is pontosan így érzem magam.

A könyvben leírt technikákhoz semmilyen különösebb előzetes tudás, képesség nem szükséges. Nem kell vegetáriánusnak lenni, két nyelven beszélni, vallást váltani, jóginak lenni. A tanulásnak az üzemanyaga az a siker lesz, amivel naponta meglep az eredmény.  Sőt, a változáshoz hosszú, gyakorlással töltött órák sem szükségesek. A háztartás hétköznapjaiba is meglepően egyszerűen beilleszthetők, adaptálhatóak az ötletei. Sosem gondoltam volna, hogy porszívózás közben is van alkalom például a tudatos jelenlét gyakorlására. 

De miért örültem ennyire ennek a könyvnek? Kezdjük azzal, hogy én szeretek szülő lenni. Ha nem lehetnék más, csak szülő, azt se bánnám (feltéve ha lennének könyveim és megfelelő mennyiségű társasom). Ugyanakkor a tapasztalatom azt mutatja, hogy szülőnek lenni minden gyönyöre mellett időnként cefetül nehéz.

Emlékszem arra a megrázó (és ijesztő) felfedezésre, amit az első fiam születése után két héttel tettem. Ahogy a karomon ringattam egyszer csak rádöbbentem, hogy immáron nem vagyok a magam ura és innentől kezdve nekem kell vigyáznom erre a szuszogó kis csomagra, (miközben sokszor magamat sem éreztem eléggé felnőttnek) és a nap 24 órájában kell gondoskodnom róla. Óriási felelősség szakadt rám. Lett egy főnököm, aki számára csak kötelezettségek léteztek, jogok semmi. A szakszervezetről nem hallott, a betegszabadság is teljesen idegen fogalom volt számára. Se egy hajmosás, se két falat reggeli. Az sem érdekelte, hogy a személyzete fő ellátója évek óta hozzászokott sima lábaihoz, így még azt a röpke fél órát is sajnálta tőle, amit epilálással tölthetett volna. Végtelen etetések, altatások, pelenka- és ruhacserék kezdődtek. Eközben pedig én, mint addig önálló lény, akarattal és tervekkel, úgy tűnt teljesen feloldódtam új munkakörömben.

(Akinek kedve van a témában vizuálisan is elmerülni itt egy nagyon klassz francia film, ami jól ábrázolja a helyzetet. Bevallom, nem biztos, hogy teljes valójában át tudtam volna érezni a főszereplők helyzetét, mielőtt szülő lettem, de hátha vannak nálam bölcsebbek.)

És ez így ment  évekig. Persze idővel könnyebb lett. Majd szép lassan rendeződtek a dolgok, még az epilálás is. Újra kapott mindenki egy szeletkét önmagából. S ekkor hipp-hopp megszületett T. Sokáig flottul ment minden. A két gyerek menedzselése, közben háztartás és az összes többi miegymás. Azonban T másfél éves kora körül megváltoztak az igények. Hirtelen semmi nem volt elég, próbáltam minden addigi és új feladatomat ellátni, a kihívásoknak megfelelni, egyre jobban sarokba szorultam. Senkire - beleértve magamat is - és semmire nem volt elég időm, tornyosultak a teendők, amiket a kétségbeesésem hullámai verdestek.

Az állandó feszültség és az elvárások miatt (amiket - nyilván - magamnak állítottam fel) kezdtem egyre idegesebb, dühös és rettentő kimerült lenni. Voltak mélypontok is, amikor végül elpattant a húr. A gyerek az egyik szobában sírt, én meg a másikban. Nem úgy reagáltam, ahogy akartam, elvesztettem a türelmem, kiabáltam, és mérhetetlenül dühös és csalódott voltam. Elsősorban magamra. Mert én nem ilyen vagyok.

A külvilág ezt a jelenséget hívja elsárkányosodásnak. Mindeközben a belső világomban ezt hosszantartó, végeérhetetlen fuldoklásként éltem meg. Nem pontosan az anyaság álmának megdicsőülése. A napom legjobb része azt volt, amikor leoltottuk a lámpát és mindkét gyerek egyenletesen szuszogott, és végre én is elengedhettem magam.

Aztán egy éjjel, amikor álmatlanul kattogtam a monitort bámulva próbáltam ihletet, megoldást, ötletet, deténylegbármit találni, ami felráz, új nézőpontot kínál, és nem jár utólagos bűntudattal a sebtiben elfogyasztott 4200 Kcal miatt. Egy ilyen varázslatos éjszakán bukkantam az ausztrál írónő könyvére. Tíz perc múlva már az enyém volt az e-könyv, ami nem ígért kevesebbet mint azt, hogy boldogabb és nyugodtabb leszek. Reggel Á, amikor ránézett a könyv címére csak annyit kérdezett: "Ennyire kétségbe vagy esve?" Nem voltam, de elemi erővel akartam visszakapni a belső egyensúlyomat azt, akinek gondoltam magam. 

Bár sokszor, sokféleképpen szó van arról, hogy mennyire nem könnyű szülőnek lenni, nem közös rinyálásra vágytam - jó, egy kicsit arra is -, mert nem vagyok áldozat típus. Ha valami, akkor már inkább túlélő. Persze anyaként nem túlélni szeretnék, inkább minél tudatosabban, mélyebben MEGÉLNI a gyerekeimmel együtt töltött időt. Nem átrohanni a heteken, hónapokon a feladatokat űzve, kergetve, hogy a végén azon kapjam magam: felnőttek. Leginkább arra volt szükségem, hogy a saját hajamnál fogva kirángassam magam az önsajnálatból, hiszen már többször bebizonyosodott: ha anya belső világa jólfésült, akkor az egész családé is.

Sosem hittem, hogy a diplomám kézhezkapása után véget érnek a tanulással töltött idők, hiszen minden változás magával hozza a tanulás szükségességét. A gyerekek érkezésével nemcsak egy rakás gyakorlati dolgot kell elsajátítani, de azt is hogyan tartsuk egyensúlyban a belső és a családi harmóniánkat. Meg akartam tanulni, hogy  keblemre öleljem a totális káoszt és a végeérhetetlen felfordulást miként legyünk együtt a gyerekeimmel úgy, hogy az mindannyiuknak jó legyen. Ne billenjen ki túlzottan a mérleg nyelve, senki se őrlődjön fel, hiszen nem mártírokra van szükség. Bruno Bettleheim írja a könyvében, hogy kellő empátiával és türelemmel jobban lehet gyereket nevelni, mint rigorózus szabályokkal. És én pontosan ezt keresem, hogy első reakcióként ne idegesen felcsattanjak, hanem legyen türelmem a dolgok mélyére nézni, a jó szándékot meglátni és ennek fényében reagálni.  

Nem, nem lettem Buddhista (nem mintha baj lenne, csak úgy mondom), ellenben egy sereg dologról egészen máshogy gondolkodom, és ez a hétköznapjainkat nagyban megváltoztatta. 

Nem írom le részletesen a könyvben tárgyalt módszerek lényegét, de az ausztrál írónő sorra veszi, hogy a Buddhizmus tanításai, gyakorlatai (például a tudatos jelenlét, és a meditáció) milyen gyümölcsőző hatással bírnak az életünkre. Leírja, hogy mit jelent és miért fontos a  tudatos jelenlét (a könyvben ez tudatos nevelésnek nevezik):

  • megnő a napi energiaszintünk,
  • nyugodtabbak leszünk
  • fejlődik éleslátásunk,
  • kiegyensúlyozottabb, türelmesebb és (ezekből kifolyólag) boldogabb lesz a szülő és a gyerek is (elsősorban azért, mert elmúlnak a felcsattanások, csökken a türelmetlenség, a gyerekre nehezedő - sokszor túlzott - elvárások nyomása, megnő az odafigyelés, elfogadás

Egy rövid megjegyzés az éleslátásról. Be kell látnom hajlamos vagyok túlbeszélni dolgokat. Hányszor, de hányszor volt az egyetem alatt, hogy este összegyűltünk négyen csajok aktuális albérletünk konyhájában, hogy átbeszéljünk és kivesézzünk egy pasi-ügyet (vagy bármi mást). Persze jó volt együtt lenni és érezni a barátnők támogatását, de sokszor a találgatások, minden apró részlet kivesézése csak bénítóan hat, nem feltétlenül jár tisztánlátással is. 

Az ausztrál írónő megismertetett  olyan technikákkal, módszerekkel, amelyekből táplálhatjuk belső világunkat, megnövelhetjük napi energiaszintünket akkor is ha nincs kéznél lelki támasznak a barátnőnk/férjünk/lelki társunk. A dühnek és aggodalmaknak is szentel egy fejezetet, és ír arról is miként hat az anyaság a párunkkal a barátainkkal, önmagunkkal való kapcsolatunkra. Sőt, a függelékben még az újszülöttek anyukáira is gondolt a szerző, egy nagyon megkapó írásban, ami fájdalmasan vicces képet fest a kihívásokról és a valóságról. Emellett meglepően sok párhuzamot von a Buddhista gyakorlat és az újszülöttek ápolása között.  (Azóta megjelent angolul két másik kötete is a témában, a Buddhizmus kisgyerek anyukáinak, és a Buddhizmus iskolások anyukáinak.)                   

Tudatos jelenlét (nevelés)? Mi ez? Ha odafigyelve éled meg a pillanatot, az 'itt' és 'most' gazdagságra koncentrálva,  nem pedig a fejedben pattogva össze-vissza a múlt eseményei, és az eljövendő feladatok, tervek között. Tudatos jelenlét hiánya az is, ha szombat reggel azon töprengsz hogyan lett a hétfőből hirtelen szombat. Vagy a kiscsoportos gyerekből kamasz.  

Amikor azon kapod magad, hogy úgy hagyja el egy mondat a szádat, hogy közben fogalmad sincs mi volt a gyerek kérdése, akkor nem vagy tudatosan jelen. Bekapcsolt az automata és miközben a vacsorához pucolod a krumplit, azon gondolkozol, mit kell holnap csinálni, a gyerek már harmadszor teszi fel ugyanazt a kérdést, a választ pedig a robotpilóta generálja.  De ki szeret olyannal társalogni, aki nincs is ott?  Egy anyuka osztotta meg  - akinek lelkesen beszéltem a könyvről - a következő élményét. (A könyvben is szerepel egy, ehhez kísértetiesen hasonlító példa.)  Gyerekkorában (de mind a mai napig) számtalanszor előfordult vele, hogy mesélt valamiről az apukájának, aki rendszeresen félbeszakította és valami teljesen másról (amin a mesélés közben gondolkodott) kezdett beszélni, ki sem várva a történet végét. Így aztán hamarosan kialakult az a meggyőződése ennek az anyukának, hogy azért nem figyelnek rá, nem szentelnek neki időt, mert ő, mint ember nem fontos. Ez a felfedezés fájdalmasan végigkísérte egész életében más kapcsolataiban is. 

De akkor sem vagy jelen, amikor már harmadszor nézed meg, hogy mennyi az idő, vagy kétszer mész vissza a kocsihoz, hogy megnézd, bezártad-e stb. 

Az angolban jól kijön a szójáték: Mindfulness = tudatos jelenlét vs. Mind full = amikor tele van az elménk, csapongnak a gondolataink a ránk váró feladatok, a jelen, a jövő és a múlt között cikázva. Sehol sem vagyunk igazán, legkevésbé pedig a mostban, a gyerekeinkkel a párunkkal, saját magunkkal.

Egy személyes megjegyzés. Emberi/szülői gyengeségeim közül azon kezdtem el először dolgozni új "tudományom" segítségével, hogy ritkábban csattanjak fel egy-egy helyzetben. Ne ugorjak azonnal a saját - legtöbbször helytelen - következtetésemre a fiúk viselkedésével kapcsolatban, mert általában az derül ki, hogy a szándék nemes volt, csak a kivitelezés ment félre, amitől már eleve rosszul érzik magukat, nem kell még az én haragomat is rájuk pakolnom. Már érzem a változást, de van még tennivalóm bőven.

Hosszú még az előttem álló út, de ha érzem, hogy rázósabb lett a terep már nem a fogamat összeszorítva vágtatok át a napon. 

Ezektől a technikáktól nem lesz kevesebb a házimunka, sem kevésbé raplisabb a gyerek. Viszont mi gondolkodhatunk róluk máshogy. Reagálhatunk másképpen. Megélhetjük egymás társaságát, a jelent mélyebb érzelmekkel, jobban odafigyelve.  Miért? Hogy ne nagyszülőként akarjuk bepótolni a szülőként elvesztegetett pillanatokat. Nekem ez számít.

 

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem. 

A bejegyzés trackback címe:

https://hintafa.blog.hu/api/trackback/id/tr118121728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.