Játszva minden könnyebb

Hintafa

Everlost

2016. május 27. - palinta77

everlost_borito_300px.jpgR második (az első ez lesz) nyári olvasmányának szántam Neal Shusterman Everlost című könyvét, egy három részesre tervezett trilógia első kötetét.

Kétségem sincs, hogy a választásommal biztos sikert aratok, mert tavaly R már olvasta az író Akcelerátus-trilógiájának első részét. Sőt, tetszett is neki. (Néha piszok nehéz kihívás az olvasástól elzárkozó tizenévest rávenni, hogy vegyen könyvet a kezébe.) Mostanra már felsejlett, hogy jelenlegi ízlésvilágához közelebb állnak a komorabb tónusú, izgalmas történetek, ahol lehet picit (vagy opcionálisan nagyon) borzongani. Everlostban nem fog csalódni, én sem szívesen tettem le a könyvet.

Nicknek és Allie-nek bőven kijut a megpróbáltatásokból. Attól pillanat fogva, hogy egy buja, zöld erdőben találják magukat egy ismeretlen és fura fiú társaságában, aki mesél nekik a titkokkal teli Everlostról, a gyerekek által benépesített köztes helyről, ami az élők világa  és a halál keskeny mezsgyéje között létezik. Persze vannak homályos emlékeik, az autóról amiben ültek, a családjukról, a fémek csattanásáról, ezt követően az utazásról egy alagútban, aminek a végén fény dereng. Mit szépítsem: a főszereplők meghaltak, és mielőtt beléphettek volna a barátságosan hívogató fénybe Everlostban kötnek ki.

Jobb ötlet híján úgy döntenek hazamennek családjaikhoz. Út közben azonban meg kell tanulniuk új világuk szabályait, feltérképezni a halott helyeket, a titokzatos, lesüllyedésnek nevezett jelenséget, elkerülni McGill nevű szörnyet aki régóta rettegésben tartja a gyerekeket. Útjuk New Yorkig vezet, ahol az ikertornyokban (igen, ez az épület is átkerült Everlostba) több száz gyerek él, a titokzatos Mary irányítása és védőszárnyai alatt. Allie, aki már életében is céltudatos volt, kritikusan szemléli a lakóközösséget és hamar rájön, hogy valami nagyon nem stimmel. Keres-kutat és próbál a dolgok végére járni, és bizton állítom, hogy olyan felfedezéseket tesz önmagával és Everlosttal kapcsolatban, ami miatt már most várakozással lesem a kiadó híreit az új rész megjelenéséről. (De már az is megfordult a fejemben, hogy nem tanúsítok önuralmat, hanem elolvasom gyorsan az eredetit. De végül arra jutottam, hogy Bartók Imre olyan jól átültette Shustermann fordulatait, hogy mégis inkább kivárom az új kötet megjelenését.)

Szülőként olvasva az első pár oldalon aggasztó a könyv kiinduló eseménye, de a történetben nem ezen van a fő hangsúly, így ettől hamar elvonatkoztattam. A fiatal felnőtteknek szóló irodalomra jellemzően ebben a könyvben is erőteljes az elszakadás témája, az önálló boldogulás, mindez persze nincs erőteljesen kidomborítva, ám a végső üzenete (amit talán tudatosan nem fogalmaz meg magának az olvasó) mégis ehhez kapcsolódik. Nagyon tetszett, ahogy a szereplők elindulnak a saját útjukon miután drasztikusan kiszakadnak addigi életükből, és az ijedelem, döbbenet és félelem pillanatai után elkezdik élni és megélni új életüket. Neal Shusterman olyan lebilincselően érdekesen és összeszedetten ír, hogy az egyébként felkavaró körülmények inkább érdekes hátterévé válnak a fordulatos, lendületes történetnek. A fő motívum innentől kezdve már nem a halál tényének feldolgozása, hanem az új helyzetben való talpon maradás, a köztes létezésben való okok és célok, és miértek meglelése. 

A YA irodalom egyik nagyon szimpatikus vonása az a pozitív felhang, amit a könyvek maguk után hagynak. Ahogy az önállósodás félelmetes tényét megtöltik pozitív felhanggal, bíztatatással. Még élénken emlékszem, hogy annak idején milyen szorongással vegyes izgalommal vártam, hogy a saját lábamra álljak. Tele voltam kételyekkel, és azonnal lecsaptam minden megerősítésre. Neal Shusterman pedig nem véletlenül az utóbbi idők egyik legnépszerűbb írója a YA könyvek egén (2015-ben ő nyerte az amerikai "Fiatal Felnőtt Irodalom Nemzeti Könyvdíját" a Challenger Deep című -szintén felkavaró témájú regényéért). Izgalmas, kalandos, gyakran megrázó témájú könyveiben (Unwind -Bontásra ítélve) olyan kérdéseket feszeget, amelyek foglalkoztatják, érdeklik, és odaszögezik a fotelba az olvasóközönséget. 

 

Update: mivel annyira jónak találtam a könyvet, végül nem bírtam saját lelkesedésemmel (na ennyit az önuralomról, ha egy jó könyvről van szó), és odaadtam R-nek, aki volt olyan jó, és bokros tanulnivalói közepette nekiállt elolvasni. Azóta már megüzente velős, de pozitív véleményét. Nem szószátyár gyerek, de nem is ezért szeretjük. 

Update2: Kísérleti jelleggel megkértem R-t, hogy vigye be az iskolába (és valahogy állja meg, hogy a pad alatt olvassa), hogy mit szólnak hozzá az osztálytársai. Egyértelmű sikert aratott. 

 

 Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hintafa.blog.hu/api/trackback/id/tr368695416

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.