Tudjátok mennyire nehéz úgy felolvasni, ha közben kacarászik megállíthatatlanul röhög az ember? Nagyon.

Két napja az egyik szemem sír, a másik meg nevet (de azért inkább nevet). Ezért úgy gondoltam muszáj teret adnom most frissen-gyorsan az örömömnek. Ugyanis szünidei olvasólistánk második könyve újabb totális telitalálat volt. (Az öröm rész.) Vannak olyan könyvek, amikről az ember úgy érzi, hogy ez csak és kizárólag NEKI szól (meg persze még sok millió másik olvasónak is). Annyira egy húron pendül az író humorával, hogy már-már kedvet kap a nagycsaládos élethez ötször ennyit is szívesen olvasna. Jean-Philippe Arrou-Vignod Cukrozott omlettje nekem ilyen könyv. Imádtam felolvasni, a közönségem pedig jókedvűen, megbabonázva hallgatta az elejétől a végéig. Már a harmadik oldalon a szívemhez nőtt. Próbáltam spórolni, ésszerűen beosztani az olvasásainkat, hogy minél tovább tartson a történet. Mivel magunkkal cipeltük mindenhová, nagyon hamar kiolvastuk. (Szomorúságom oka). Azzal vigasztalódom, hogy a könyv egy több részesre tervezett sorozat első kötete, így talán hamarosan jön(nek) a következő rész(ek). 

A történet mesélője, a másodszülött Jean-B, ötgyerekes francia családjuk néhány eseménydús hónapját meséli el az 1967-68-as évekből. A történet frissességén az eltelt pár évtized mit sem fogott. Mama, "akinek nagyon jó szervezőkészsége" (öt gyerekkel mi más lehetne) és Papa, "aki állati jó orvos" terelgeti az esős Cherbourg-ban az öt fiacskájukat. Mivel Papájuk -mondtam már, hogy állati jó orvos?- mindent elfelejt, az egyszerűség kedvéért az öt fiú következetesen a Jean előnevet viseli, a második nevüket pedig ábécé sorrendben kapták: az elsőszülött Jean-Artur lett, a második Jean-Bearnard, Jean-Claude stb.

Miközben izgatottan készülnek a karácsonyra, és várják a régóta áhított tévéjüket, Mamának óriási híre van: gyarapodni fog a család. Tavasszal érkezik a hatodik csöppség, aki minden bizonnyal lány lesz. Így végre megérkezik a várva-várt Hélene a családba. De addig még sok időnek kell eltelnie, például mindjárt itt a Karácsony, amit Papa (tudjátok, aki állati jó orvos) a hegyekben gondol eltölteni. Elsősorban Mamára gondolva, akinek jelenlegi állapotában a "hegycsúcsok száraz, éltető levegője" nagyon jót fog tenni. Természetesen az elindulás sem megy simán, a magát a peronon felejtő Jean-C bravúros vonatba emelése, az otthon felejtett nagycsaládos igazolvány, a beragadt sílift és kissé morbid humorú kezelője, a Szentestét lázasan töltő gyerekek csak az első néhány kaland, amit még tucatnyi kisebb-nagyobb követ. 

Különösen szerettem azokat a részeket, ahol az öt fiú egy bandaként szövetkezik (akár a szülők ellen is). Elvégre -hogy Jean-A -t idézzem- "inkább oszoljon el egy nagy verés öt fenéken, mint hogy egyetlen fenékre zúduljon az egész!" Persze bőven akadnak civakodások, verekedések közöttük is, pont ahogyan más családokban. Mindennapjaikat egyszerre írja le végtelen humorral, kedvességgel, amiből természetesen nem hiányzik az (ön)irónia sem. Még a nehézségekre is csipkelődő szeretettel és bájjal emlékszik vissza. Tótfalusi Ágnes remek fordításában élvezet volt olvasni az időnként szenvtelen stílust, ahogy Jean-B beszámol egy-egy emlékezetesebb napról, amit Mama és Papa (talán azért is, mert olyan ááállatira jó orvos) számomra csodálatos módon (vélhetőleg) ép ésszel túlélnek. Nagyjából annyi huncutságra számíthatunk, ami a borítót elnézve -Mázas Zsuzsa klassz munkája- eszünkbe jut.

A Cukrozott omlettben mintha összegyúrták volna a Szeleburdi családot, Méhes György történeteit és Gerald Durrellék megpróbáltatásait. Egyes részeknél pont úgy rázott a nevetés, mint amikor ezeket a könyveket olvastam. Emlékszem, Anyukám számtalanszor benyitott a szobámba, hogy megnézze mitől/kitől kaptam röhögőgörcsöt, egyszer még a metróról is kénytelen voltam leszállni, mert nem tudtam disztingvált keretek közé szorítani a mosolyomat.  

Bár az öt gyerekes család élete kihívásokkal tarkított, mint a lefolyó rejtélyes eldugulása, a szagos karfiolföld mellett, lyukas tető alatt induló nyári vakáció, mégsem a nehézségek maradtak velem a könyv elolvasása után. Bámulatos ahogy Mama és Papa (nyilván köze lehet az ovosi diplomájához) lavíroznak az öt gyerekkel, és akkor a Bőbelű cukrászdában lefolyt eseményekről még nem is szóltam. A legjobban azt szeretem az ilyen stílusú családregényekben, hogy mindenkit megérint, viszonyul hozzá valahogy. A szülők egyszerre mélyen együttérzőek sorstársaikkal, ugyanakkor szívesen emlékeznek saját gyerekkorukra. A gyerekek pedig vadul élvezik sorstársaik csínyeit, és persze azt, hogy a huncutságok következményeit nem nekik kell viselniük. Természetesen nem sorolok fel minden "összetevőt", amitől annyira jó ez a könyv, helyette meghagyom mindenkinek a felfedezés örömét.

Jó emlékeztető volt a történet, az élményből elteszek a döcögősebb napjainkra: mindegy, hogy kicsi vagy nagy, jó dolog a család, és még jobb együtt lenni.

Úgyhogy Anyukák és Apukák, cukrozzátok Ti is azt az omlettet! 

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.