Játszva minden könnyebb

Hintafa

Emery Lord: Amikor összeütköztünk

2017. december 13. - palinta77

1375563.jpg 

A készülődés, sürgés-forgás közepette egy nagyon aktuális témát feldolgozó ifjúsági könyvvel lazítsunk a tempón. Hogy ne legyek teljesen hűtlen a decemberi ünnepkörhöz, azt már most elárulom, hogy tökéletes ajándék kamaszoknak (is) Emery Lord - Amikor összeütköztünk című regénye.

A hazánkban elsőkönyves Emery Lord a depresszió meglehetősen sokakat érintő problémáját járja körbe informatívan, összeszedetten, szívhezszólóan. Vivian a csendes, álmatag Észak-Kaliforniai Verona Cove-ban tölti a nyarat. Ez a lány minden (sőt, duplán minden), ami a nyugodt kisvárosból hiányozhat. Egy vibráló energiabomba, fáradhatatlan, sziporkázó, félelmet és akadályokat nem ismer. Így robban be Jonah életébe is, aki 17 éves létére egy megfáradt, kitikkadt koravén felnőttnek érzi magát.

A történet nagyon taktikusan úgy indul, mint egy hagyományos szerelem krónikája. Két ellentétes, egymást mégis jól kiegészítő, egymás számára átlagosnak tűnő fiú és lány találkozik. Amennyire lehetetlen párosnak tűnnek, annyira ellenállhatatlan vonzalom alakul ki közöttük. Lassanként a múlt személyes és családi tragédiáinak -egy vágás a csuklón, egy hiányzó szülől a családi asztalnál- mozaikjaiból áll össze kettejük háttere.

Nagyon jó megközelítés, hogy Lord teljesen átlagos és tipikus kamaszokként láttatja az olvasóval a szereplőit. Ha sejtjük is, hogy a depresszió valamilyen formában jelen van az életükben, az első pár oldal alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy Vivi intenzív ragyogása az alaptermészete része. Vagy ha nem vesszük figyelembe a beszédes borítót, még azt is megengedhetnénk magunknak, hogy hősnőnket magunkban egy elkényeztetett, figyelemre kiéhezett libának tituláljuk. Közben Jonah az, aki hozza a klasszikus depressziós tüneteket. Így nem csoda, ha egy “civil” elmegy az intő jelek mellett. Nagyon szerettem ezeket a kettős értelmezésnek helyet adó vonásokat, mert jól tükrözik, hogy  -szándékunk ellenére- milyen könnyen tudjuk félreérteni egymást.

Persze szívbemarkoló volt, amikor a szerző-Vivi az olvasó elé tárja a depresszió bugyrait. Szülőként természetesen rémisztő ezekről a lelki gyötrelmekről olvasni, mert Lord nem hagyja kimondatlanul a legsötétebb gondolatokat sem. Ha valamiért, hát ezért nem szabad elszalasztani a lehetőséget, amit ez a történet tálcán kínál. Kristálytisztán, nagyon átgondoltan beszél arról az érzelmi kuszaságról, a mély kilátástalanságról, amivel ez a betegség/állapot jár. De ennél többet is tesz. Szavakat, cselekvéseket kínál. Ideje megtanulnunk, hogy a lelki egészség ugyanolyan gondoskodást igényel, mint a fogsorunk. 

Való igaz, hogy a kisvárosban az egy főre eső, depressziót megtapasztaló, vagy ezzel küzdő  lakosok száma riasztóan magas, így viszont a sokféle típusszereplőnek köszönhetően sokféle -segítő- hozzáállásnak lehetünk tanúi. Vannak köztük szemtanúk, túlélők és a gödör mélyén ülő is. Jonah anyukája volt az egyik legmegkapóbb. A gyászból és pánikrohamokból kilábalni képtelen hat gyerekes özvegy nem tud/mer segítséget kérni, míg nem találkozik a kamaszlánnyal, aki már megtapasztalta a feneketlen mélységet. Ez a felnőtt asszony a fia barátnőjétől kérdezgeti leplezetlen kíváncsisággal és szinte gyermeki reménykedéssel, hogy az orvosságok és a terápia mennyire segített rajta. Különös kórkép világunkról, nem?

A feszes ritmusú történet ívét jól kitalálta Lord. Mintha egy kiszámíthatalan hullámvasútra szállnánk fel, amiről mindjárt ketten is tudósítanak. Persze mindketten a saját nézőpontjukból látva a másikat. Vivi, aki elkezd belecsúszni egy újabb mániás szakaszba (azt hiszem így hívják) és Jonah, aki egyszerre csodálja és irigyli a lányt, amiért annyi élet van benne. Miközben az ő édesanyjában látszólag egy szikrányi sem maradt. Ez ismét nekünk, az olvasónak kedvez, akik látjuk, hogy mit jelent ennek a tornádónak a közepében lenni (akár úgyis, hogy nem is tud róla a résztvevő) és milyen tehetelen kívülállóként vele utazni. 

Vivi, bőséges tapasztalattal rendelkezők módjára éleslátóan és a célnak megfelelő szavakkal fogalmazza meg a történet több pontján is Jonah számára a gyászról, a saját állapotáról, a jövőről szőtt elképzeléseit. Az egymás maszkjai mögét betekintő és a látványtól nem megriadó kamaszok odaadóan támogatják egymást, ahogy csak két sokat látott, mindenre elszánt ember tud. 

A nyár végül a lehetőségekhez képest mindkét szereplő számára jól végződik. Nem állítom, hogy egyetlen szív sem perzselődik meg, de van valami valósághűen édes-keserű, mégis optimista a lezárásban. Kerek, egész, a maga módján informatív és lebilincselő történet. 

Szerettem ezt a könyvet, és őszintén drukkolok a sikeréért és persze, hogy eljusson mindenkihez, akit érint.  Fontos és valós problémáról beszél nagyon kifejezően és érthetően. Adjon sokaknak erőt ez a kívül-belül színpompás könyv!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hintafa.blog.hu/api/trackback/id/tr4113495845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.