T szerint csakis piros. És éppen lehetne is, de ebben a bejegyzésben inkább arról mesélnék, hogy miért volt olyan nagy öröm Marosi Krisztina: Milyen színű a boldogság? címet viselő könyvét kézbe venni.

Izgalmas a ‘Silent Book Awards’ verseny eredeti koncepciója: egy szavak nélkül, kizárólag képekkel kell elmesélni egy történetet. Bár kereskedelmi forgalomba kerülésekor már Szabó T. Anna kedves versével olvashatjuk, ám a tavalyi versenyen döntőbe jutó alkotás szöveg nélkül is megállja a helyét. Egy teljes egészében csendes könyv kiadására azt hiszem még várnunk de én már azt is egy óriási lépésnek gondolom, hogy megjelenhetett egy olyan gyerekkönyv, amiben a képek mesélik a történetet, a szöveg -ha úgy döntünk- mellékes. 

Ha kíváncsiak vagytok a többi versenyműre itt tudjátok átlapozni őket. 

És milyen szemsimogatóan gyönyörű lírai finomságú, játékos képekben beszél Marosi Krisztina a boldogságról! Szinte már zenei élményt nyújtanak ezek a hangulatos pillanatképek -alig lehet betelni velük. Tizenhárom árnyalatban, melyekhez annyi jelentést és történetet fűzhetünk, amennyit szeretnék. A különböző jelenetek  új ötleteket, apró részleteket hívnak elő, amit azelőtt nem vettünk észre, vagy nem jutott eszünkbe. 

Az egész könyvnek tulajdonképpen ez az egyik legnagyobb szépsége, hogy annyi mese van benne, ahányan olvassák. Mindenki a saját képzeletéhez, élményeihez, vágyaihoz alakítja a látottakat, az olvasó egyszersmind nagyobb szerep jut: mesélő lesz. Kétségtelenül munkásabb, mint elolvasni egy kész szöveget, de izgalmasabb, örömtelibb játék magunknak felfedezni az egymást követő képek ritmusát, a köztük lévő kapcsolatot, a nekünk szóló mondanivalójukat. Utóbbi -mármint a játék- pedig a gyerekek természetes közege, amiben a felnőtteknél összehasonlíthatatlanul jobbak. Számukra a sikerélmény garantálva van. 

A látvány teljesen független a szövegtől, akár a legkisebbek is bogarászhatják, “olvashatják” ezt az andalító könyvecskét. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy érdekes megnézni, hogy a kicsik és a nagyok mennyire másként tudnak mesélni a képekről. Egészen eltérő dolgok ragadják meg a fantáziájukat.) A vizuális nevelés egyébként is egy olyan terület, kevés hangsúlyt kap, holott a képek sokkal fontosabb szerepet töltenek be az életünkben, mint évtizedekkel ezelőtt. Csakhogy a túl gyorsan pörgő képi világban ritkán szakítunk időt arra, hogy megálljuk és értelmezzünk is, amit látunk.