Van aki már látja a tél végét. Én csak azt tudom, hogy már álmomban is dinoszauruszok üldöznek, míg én görkorcsolyában próbálok felmászni egy falon. A gyerekek is naponta érdeklődnek a tavaszról, mert teljesen kiábrándultak a télből. Felénk még egy tisztességes hóembert is csak nagy jóindulattal lehetett összeeszkábálni. Kedvetlenségünk már-már kétségbeejtő méretek öltött, amikor a kezünkbe vettünk Scheer Katalin: Nefelé című meseregényét. 

Az év első két hónapja mindig olyan, amit át kell vészelni valahogy a karácsonyi hepaj után. Nincs közelgő születésnap, ellenben vannak vírusok, koripályán olvadó jég és más bajok. Csak kedvünk nincs. Scheer Katalin pedig a nagy kedvetlenség köré megálmodott egy egész mitológiát, az emberek születéséről, titkos tündértársakról.

Szofi legjobb barátjával, Boldizsárral is valami egészen rendkívüli történt. Úgy tűnik helyrehozhatatlanul elvesztette a kedvét. Bár egy csalogató, kalandoktól nyüzsgő varázslatos arborétum szomszédságában élnek, a kisfiút szinte semmi nem tudja kimozdítani mélabújából. Csak ül a szobájában és se szelíd szó, sem a komoly homlokráncolás nem segít. 

Amikor már egészen kétségbeejtőnek tűnik a helyzet, megjelenik Szofi szobájában Nefelé, az apró tündérke és mesél a cseréptündérek és a morcok közötti ádáz küzdelemről, aminek szegény Boldizsár kedve is áldozatul esett. Ha nem érkezik idejében segítség, akkor félő, hogy a kisfiú egész további életére elpártolt tőle az öröm és a jókedv. 

Így veszi kezdetét nyaruk legnagyobb és legfontosabb kalandja, Melankó kiszabadítása és Boldizsár kedvének visszaszerzése. 

Versenyt imádták a gyerekeim Scheer Katalin meseregényét.  Még úgyis, hogy P először szót emelt a történet kezdetben lassabb tempója ellen. De ez nem a könyv hibája. Legalább megtanulja, hogy van, amit érdemes kivárni. Megbabonázott hallgatásuk az Arborétum (már az elnevezés is csupa mesés kalandot ígér) köré gazdagon szőtt, lebilincselő mesevilágnak és Csíkszentmihályi Berta intenzív, ugyanakkor lágy színű, számomra a tűzzománcok mélyről jövő ragyogását idéző rajzainak köszönhető. 

A szerző nem fukarkodott gazdag képzeletének teremtményeivel. Ahogy egy izgalmas regényhez illik varázsbaglyok, karvalyboszorkányok, titkos alagutak, nagy erejű varázslatok, a szakadt gúnya alatt rejtőzködő jószándékú segítők tűnnek fel. Ennek a forgalmas meseszövésnek talán egyetlen gyenge pontja a történet befejezése. Ahogy közelít a mese a  felvezetés alapján drámainak ígérkező véghez, mintha elfogyott volna a lendület. Az addig kacskaringós utakon haladó történet befejezése, a megoldásra váró rejtély, amiért olyan sokan fognak össze egy tollvonással elrendeződik. Ugyan minden szálat elvarr az írónő, de a hirtelen, ám maradéktalanul boldog befejezés számomra nincs arányban a mese addig olyan gazdagon szőtt fonalával. 

Méltatlan lenne, ha örök kedvencünkről, a térképről megfeledkeznék, ami már a könyv fedele alatt várt ránk, hogy még olvasás előtt felborzolja a fantáziát és űzi, hajtja a felolvasót, hogy minél hamarabb elmerüljön a történetben. 

Gazdag és mély érzéseket keltő történet Nefelé meséje, ahol az arborétum növényzete mellett arra is feltámad a vágy az olvasóban, hogy a saját belső kertjét ápolja, vagy az ősi ellenségnek hitt megátalkodottakat egy kicsit más szemmel lássa.