Ideje számot vetnem olvasóm nyári könyvélményeivel. Chris Higgins Bolondos családom-sorozata nagyon ígéretesnek tűnt, bár kicsit aggasztott, hogy a borító alapján csajosnak fogja tartani P. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Olyan lelkesen falta mindkét kötetet, hogy gyakorlatilag egy szempillantás alatt végzett velük. Én meg titokban úúúúgy irigylem, hogy nem az ideje, hanem a hangulata határozza meg, hogy hány oldalt olvasson egy könyvből. És mi tagadás, Mattie-ék 7 fős családjában a hangulatból bőven kijutott.

Mindkét kötetben Mattie a narrátor, aki korát meghazudtoló megfigyeléseket tesz, de legfőképpen egyfolytában aggódik. Még füzetet is vezet ezekről. Persze elsősorban félreértések, meg nem értett félmondatok a bajok forrásai. Például amikor anyunak nem volt elég pénze a boltban, vagy az orvosnál tett látogatása ijeszti meg a kislányt. A pénzügyi gondok megoldásaként veteményeskertet hoznak létre, hogy a terményeket eladják és meggazdagodjanak. Természetesen végül minden remekül sikerül. A szomszédok és a nagyszülők megveszik a zöldségeket, amit egy fergeteges vacsorával koronáznak meg. No meg egy óriási hírrel. 

A folytatásban kitör a nyár és a család természetesen nyaralni indul. Illetve nekik természetesen, én intenzíven drukkoltam, hogy a két szülő a hosszú vonatúton ne hagyja el a legfontosabbakat (és végül ez nagyjából sikerül is). Viszont amint elképzeltem a gyönyörűséges Cornwall-i tájat, kezdtem megérteni őket. Nyilván itt is kaland követ kalandot. Elhagynak csomagot, nehézségek támadnak a sátrak összeszerelésénél, sőt eleinte egyenesen rémesnek találják a helyet. Ahogy azt egy családi nyaralástól várjuk. Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre minden megoldódik. A kis csapat egymás mellett, bekuckózva fekszik a sátorban, mint egy rakás békés zöldborsó a héjában.

Több szempontból is igazi meglepetés volt ez a sorozat. Az írónő családábrázolása végtelenül szimpatikus (úgy sejtem, hogy a saját családja is megihlette Butterfieldék életre hívásakor). Úgy a főszereplők, mint a mellékszereplők tekintetében. Anyu és apu távolról sem tökéletesek, sőt az anyagi körülményeik sem idilliek, de a törődésük és összetartásuk, irigylésreméltó. Apu például minden gyereke születésnapjára farag 1-1 szobrot, így a hátsó kert teli van dinókkal, kengurukkal, traktorral, teknősökkel, sünivel, űrhajósokkal, Supermannel és Batmannel. Amikor anyu úgy tűnik, hogy éppen nem működik, akkor apu színre lép és átveszi a gyeplőt. Az is igazi öröm volt, ahogy Higgins a leíró részekkel bánik. Nem ereszti bő lére, de mégis világosan látjuk magunk előtt a konyhában uralkodó feszült hangulatot, vagy a Cornwall-i sziklákat. 

Egyetlen észrevételem van csak a második részhez. Mattie találkozik egy nagyon furcsa kisfiúval a tengerparton. A srác mindig egyedül van, úgy tűnik, hogy egy barlangban lakik és Mattie-n kívül senki sem látja. Gondolom sejtitek, miről van szó. Ez a fordulat kicsit túlzásnak tűnt. Persze minden gyereknek máshol van az ingerküszöbe, de P-ről például tudom, hogy az ilyen valószerűnek ható történetekben kevésbé értékeli az ilyesmit (hamarosan mutatok majd egy másik könyvet, ahol viszont rettentően izgalmasnak találta a kísérteteket). Ámbár ő úgy magyarázta, hogy a kisfiú egy hajléktalan gyerek és ezzel el is volt minden intézve. Mindenesetre az írónő nagyon szépen lezárja a kissrác történetét, amiről rögtön eszembe jutott a pár évvel ezelőtt Oscar-díjat nyert rajzfilm, a Tenger Dala. Úgyhogy a Butterfield család történetének összképén végül nem esik csorba. 

Nagyon helyes, lendületes, életszagú történetekkel szórakoztatott minket ez a Bolondos család. Az események sodróak, fiúk és lányok számára is érdekesek. A megnövelt betűméret és a szellősen szedett sorok miatt is kiválóan alkalmas mindkét kötet az önálló olvasásra. (Az ebbe a kategóriába tartozó könyvek között igen előkelő helyen áll nálunk.) Lee Wildish illusztrációi kedvesek, de vagányak és beszédesek. Chirs Higgins és családja kedvünkre való banda.