Néhány bejegyzéssel korábban már beharangoztam, hogy az évszakváltás a könyvek terén is komoly izgalmakat hoz magával. A Manó könyvek jóvoltából újra megjelenő Mesél az erdő c. sorozat Állatokkal induló kötetének megérkezése szeptemberünk egyik fénypontja volt. Több szempontból is.
Véget ért a hajsza, hogy a sorozat hiányzó részeit a használtkönyvek piacán kínlódjuk össze. De az irreálisan magas áron gazdát cserélő, néha megviselt könyvekkel nem csak ez volt a gond. A régi és az új kiadásokat összehasonlítva kiderült, hogy a fordítás felfrissült és az előző megjelenések tévelygései, a régi szöveg kellemetlen döccenései, fordítási következetlenségei, botladozásai elsimultak. Hagyjuk is ennyiben a dicstelen múltat.
Ami viszont cseppet sem változott, az Tony Wolf alias Antonio Lupatelli rajzainak hatása. (Kerestem az írói álnév -ami az eredeti fordítása- okát, de nem találtam erről információt.) Első megjelenése után ennyi évvel is bájos mesevilága ugyanúgy magához vonzza a gyerekeinket, ahogy annak idején minket. Az első kötetben a kedves, barátságos és végtelenül békés erdei állatkák tavasztól tavaszig tartó egy évének mindennapjaiban veszünk részt. Csupa ártatlan kis történésnek vagyunk tanúi: medencét ásnak, lagzit ülnek, málnát szüretelnek, csillaghullást néznek. Rövid és egyszerű történetek, de szívvel, kedvességgel vannak megtöltve.
A szerző az állatok közösségét változatosan alkotta meg. Van közöttük lusta, szorgalmas, félénk, házsártos, huncut, akiknek lehet drukkolni, időnként nevetni rajtuk és elámulni furfangjukon.
Természetesen Tony Wolf illlusztrációi adják a mesék igazi erejét. A erdő lakóinak élénk színekben pompázó kedves alakjait a szerző találékony, olykor furgfangos ötletei varázsolják izgalmassá és óvják meg a giccstől. Mély nyomot hagynak a fantáziában, az erdei élet varázslatos hangulatát domborítják ki, ahogy fapapucsból csónakot készítenek, borsóhéjakból hidat, vagy korhadt fából lakályos otthont. Az igazán cifra kalandok pedig a folytatásban várhatók.
Akik ismerik a sorozatot tudják, hogy a folytatásokban, az erdő mélye felé haladva, egyre “mesésebb” lesz Tony Wolf erdeje: törpékkel, sárkányokkal, tündérekkel, óriásokkal gazdagodik. Mindehez, a gyermeki találékonyságra annyira jellemző, fantáziát simogató rajzok adják a hátteret, amik nem kor és divatfüggők, ellenben éppen olyan jó ezeket 15-20 év múltán is fellapozni.
Amennyire gyerekeimhez szólnak ezek a közös mesélések, legalább annyira jó nekem, a szülőnek felolvasni. Hagyjuk most a mesehallgatás összes, szókincsre, képzeletre, önkifejezésre gyakorolt fejlesztő hatását. Koncentráljunk arra a meghitt kis buborékra, amikor odabújik, a könyv hatósugarába kucorodik egy, két, sok gyerek és együtt, a mesevilágba belefeledkezve léteznek a szülővel. Ha mérhetőek lennének a közös mesélések érzelmi állapotra gyakorolt hatásai, az eredmény biztosan levinné még a szomszéd bácsi fejéről is a kalapot.
Persze azok, akik könyvet sem olvasnak a gyereknek, miért olvasnánk egy könyvekről szóló bejegyzést? A kérdés költői. Mindenesetre bízom benne, hogy ha megpillantják valahol a Mesél az erdő borítóját, talán a nosztalgia hatására, vagy természetes kíváncsiságuktól vezérelve kedvet kapnak, hogy valakinek az útitársául szegődjenek a mesék birodalmában. Ha netán az út elején jártok, akkor érdemes akár Tony Wolf örökzöld erdejéből indulni. Ide évtizedek múltán is ugyanolyan jólesően megnyugtató visszatérni.
Míg a csatlakozásra várunk, elárulom, hogy a következő részben az árvízkárosult kisállatokkal útra kelünk és a mesés erdő újabb teremtményeivel kötünk barátságot.