A jó idővel megérkeztek az angolszász gyermekirodalom legismertebb szörnyei. Maurice Sendak öt évtizeddel ezelőtt megjelent Ahol a vadak várnak c. könyve 1963-ban valami újat indított el a gyermekirodalomban.

Ha egy mese értékét a leírt szavak alapján méred, akkor ez nem a Te könyved. Ugyanis mindössze 279 szót tartalmaz. Viszont ha a hallgatóságra gyakorolt hatásában látod meg a jelentőségét, akkor dőlj hátra és figyelj.

Karrierjét illusztrátorként indító Sendak második mesekönyvének főhőse egy farkasjelmezbe bújt fiúcska lesz. Max-nek egész nap komisz hangulata van. Estére még a mamájával is összeveszik, így vacsora nélkül küldik lefeküdni.

A belsejében forrongó energiákból életre kel egy erdő, mögötte pedig kitárul egy egész világ. Max hajóra száll és addig utazik míg nem találkozik a vadakkal, akik nevükhöz méltón viselkednek. Maxnek azonban mégis sikerül megszelídítenie őket, hogy aztán együtt tudjanak …hát… vadulni. Majd miheztartás végett vacsora nélkül küldi el a bandát aludni. Az éjszakai nyugalom csöndjében íncsiklandó illatok emlékeztetik őt arra, hogy valahol -mindennek ellenére- mégiscsak várja egy szerető otthon, puha ágy és a még mindig meleg vacsorája.

Az 1957-ben megjelent Kalapos macskát követően, -talán annak hatására is született- Sendak vadai a modern mesekönyvek úttörői. Nem csak újszerű nézőpontból mutat be egy addig elfogadhatatlan, vagy legalábbis leplezendő jelenséget, de még a szokásos dorgáló hangot sem veszi elő. 

Egyik különlegességét az adja, hogy a dühkitörést pszichés állapotként kezeli, miközben nem ítélkezik a helytelenkedő gyerek felett. Ez megjelenése idején komoly újdonságnak számított. Elfogadja, és az olvasót is erre ösztönzi, hogy a saját, vagy gyermeke “vad” oldalát is ugyanúgy tekintse részének. A gyerekeimen, akik még ki-be mászkálnak saját hisztibirodalmukban (és biztos rettentő boldogok lennének, amiért ezt elárulom) azzal leptek meg, hogy milyen határozott véleményük van Max dolgai kapcsán. P-nél (szerencséjére) már kialakultak bizonyos határok és így már T számára is könnyű volt -Sednak illusztrációinak is hála- megmutatni, hogy az ehhez hasonló nehéz pillanatokban mi játszódik le benne és bennünk.

A könyv másik különlegessége a képi világ. Nem csak a tény, hogy Sendak rokonairól mintázta meg a vadakat -jó, hát mindenkinek vannak kellemetlen családtagjai-, hanem a gyerekkorában készített karikatúrái alapján álmodta újra őket. És miért pont szörnyek? Az ok prózai: nem tudott lovat rajzolni. Eredetileg ugyanis lovak közé álmodta meg a történetet. A vad figurákkal viszont sokkal hatásosabb az egész mese. Ezek a mély, földszínekhez hasonló árnyalatok is hangsúlyozzák, hogy a düh egy mélyről jövő emberi érzés, amit néha nehéz megzabolázni, de mégis hozzánk tartozik. 

Sendak texturált hatást keltő, mélységet sugalló képei Adolf Born rajzait juttaták eszembe. Jó döntés volt, hogy a borító nem a szokásos fényes felületű, hanem gyerekkorunk könyveihez hasonlóan matt, de kézbe véve mégis puha, meleg érzést kölcsönző bevonatot kapott. 

Minden várakozásom ellenére a szöveg ritmusának és hangulatának köszönhetően (a fordítást Pék Zoltánnak köszönhetjük) kíváló esti olvasmánynak bizonyult. Azonnal a Goodnight Moon lassú, andalító hangulata ugrott be. Az olvasó a “baj” után kapcsolódik be az eseményekbe, amikor hősünk belső világa még távolról sem nyugodt, de a rövidesen kibontakozó erdő és a maguk módján ártatlanul vicces vadak már mutatják az utat a lecsillapodás felé.

Sendak meséje tömören, érthetően és felszabadító végkifejlettel mutatja meg a hiszti kisgyerekek számára elvont és látszólag kezelhetetlen természetét.