R közölte, hogy utál olvasni. Én pedig kiakadtam. Nem is értettem. Ez meg hogy, és mikor történt? Persze azonnal kétségbeesetten bizonygatni kezdtem, hogy olvasni iszonyú jó, és buzgón meséltem neki a sztorikat, amikor gyerekként éjjel a paplan alatt, nappal pedig az iskolai pad alatt olvastam a letehetetlen könyvem. Ő meg csak szelíd elnézéssel mosolygott rám, és kedvesen bólogatott, mint aki tudja, hogy kb. két perc múlva kiffuladva magamba roskadok, és úgyis békénhagyom, mert mit lehet itt még mondani? Elvégre olvassa a tankönyveit, a facebookot, és a filmek feliratait, szóval mi a gond??. Ja, meg a kötelezőket. Mindet. Mert amúgy nagyon lelkiismeretes gyerek. Csak unja őket, rettenetesen.

Szemcsillanás: aha, van még esélyem! Mivel nem szeretek vacakolni, azonnal a tettek mezejére léptem és elkezdtem a magyarul megjelent YA regények piacát feltérképezni, másnap pedig irány a könyvtár, ahol szerencsére megtaláltam, amit kerestem. Szécsi Noémi Mandragóra utca 7. című regényét. Mivel R előszeretettel néz ilyen furalényes filmeket, szereti a krimiket, és a közepes fokozatú hátborzongást, úgyhogy gondoltam nagyot nem tévedhetek a könyvvel. Még aznap éjjel leültem elolvasni (nehogy úgy ajánljak már könyvet, hogy csak a hátsó borítóról ismerem a sztorit), és másnap -a szemrehányóan tornyosodó ruha- és játékhalmok közepette- kiolvastam a könyvet. 

Sztori tömören: Ida és Tamara két jóbarát, ugyanabban a házban laknak. Ida az anyukájával él, Tamara pedig öccseivel és két nagyon elfoglalt szülőjével. Fura dolgok történnek ebben a nagyrészt lakatlan a házban, és a környékén. Előkerül továbbá egy gyanús kutya, egy rosszindulatú közlekedési lámpa is, aminél D. Agatth Alma a lányok osztályfőnöke csak egy hajszálnyival kedvesebb. Vagy talán még annyival sem. Főleg Ida anyukája körül kering egy vészjósló figura, amit persze csak a gyerekek érzékelnek. A lányok persze nem hagyják magukat, igyekeznek a végére járni a történéseknek, megvédeni a házat és Ida életét a leselkedő gonoszról, akit persze az elfoglalt felnőttek nem vesznek észre. De azért mindig érkezik segítség is, a megfelelő pillanatban.

 A könyv már első ránézésre megtetszett. Igényes az elejétől a végéig, nemcsak a borító kidolgozása a szép, a belső oldalakon is ugyanez a helyzet. A szövegbe ágyazott képek mennyisége nem túlzott, sőt a megfeleő helyeken bukkannak fel és egészitik ki a szöveget. Maguk a rajzok kissé karcosak, de remekül illenek a hangulathoz.

A történetet tekintve pedig már a 10 éves korosztály is nyugodtan kézbe veheti, mert feszültségektől ugyan nem mentes a könyv, de a kellő pillanatban megoldódik minden gubanc, nem kell komoly ijedelemre felkészülni, ami nálam mindenképpen pluszpont. Hiába, nem bírom én már a hullámvasutat. Könnyen olvasható, jó szöveg, a történet pörgős, nem laposodik el.

Így aztán nem csoda, hogy R is kiolvasta, HÁROM nap alatt. Ráadásul ő még kilóra méri a könyveket, ez meg majdnem 300 oldal, úgyhogy az ő szemében is elvitathatatlan teljesítmény. Teljes SIKER! Olyan aranyos volt, ahogyan erről a számára új jelenségről beszélt: “Képzeld, nem tudtam abbahagyni! Még a suliba is magammal vittem. Nem is értem hogyan tudtam ezt ilyen gyorsan kiolvasni.” Aztán még elemezgettük egy kicsit a szereplőket, és beszélgettünk a történetről. Láttam, tudott azonosulni pár dologgal, amitől nyilván még közelebb érezte a szívéhez a regényt. 

 Hát igen. Végre nem unatkozott. Azóta (két hét leforgása alatt) már a harmadik könyvet olvassa, nekem pedig tanulságként le kell szűrnöm, hogy 

1. fel kell kötnöm a nemlétező gatyamadzagomat, mert ha ebben a tempóban olvas nemcsak a ruhák fognak szemrehányóan nézni az elhanyagolódó háztartásban… 

2. a gyerekek otthoni környezetében több ilyen olvasmányt kellene becsempészni, mert sajnos bizony az iskolai kötelezők -tisztelet a kívételnek- nem megszerettetik az olvasást. Bizonyára sokan gondolják úgy, hogy a pedagógusoknak kellene változtatni, a komfortzónájukon kicsit kívűl lépni és megújítani az olvasmányok listáját. Én azonban a mai közoktatás helyzetét nézve (bár távol áll tőlem a politizálás, mert az olyan lenne, mintha fogmosás nélkül mennék aludni) úgy gondolom csoda, hogy vannak még lelkiismeretes tanárok. Elképesztő, hogy mindennek ellenére még veszik a fáradságot… Úgyhogy mindenki másnak: nézzenek szét a YA regények polcain, van mit találni!

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.