Úgy képzeltem ezt a szünidőt, hogy berendezkedünk egy olyan igazi, lassú, semmittevős nyárra. Eljárunk majd játszóterezni, fekszünk a játszószőnyegen, bámuljunk a felhőket mezítláb, néha értelmetlen beszélgetéseket folytatva. Időnként társasozunk, máskor rajzolunk, matatunk ezt-azt. De az is belefér, hogy csak nézünk ki a fejünkből és ülünk a cseresznyefa alatt. Máskor aztán elmegyünk kultúrálódni, játszóterezni, fagyizni, fára mászni, kavicsot dobálni a Dunába, cimborázni.

Ehhez képest állandóan rohanok, mert P, mióta Gombos Jim megérkezett hozzánk, egyfolytában a következő kérdéssel, vagy ennek valamilyen változatával üldöz: "Sokáig tart még a házimunka? Mikor olvasod már a Jimet?" Én pedig tényleg NAGYON sokat olvasok neki. Szegény T sokszor szemrehányó arckifejezéssel hozza Maszatot, aki az ő kedvence, de mostanában Jim miatt kissé háttérbe szorult. Odáig fajult a dolog, hogy P megelégelve méltatlan helyzetét, végül felkiáltott: "Jó, mostmár elegem van, hogy alig olvasol 〈a valóságban ez persze napi öt fejezet Gombos Jimet takar〉, kénytelen leszek megtanulni olvasni, hogy végre magamnak olvashassak!"

Ugyan P már ismeri a betűket, össze is tudja őket olvasni, de még nem profi. Hiányzik a rutin hozzá, én pedig nem erőltetem. Úgy hiszem, hogy abban vagyunk a legsikeresebbek, azzal szeretünk igazán foglalkozni, amire a motivációnk belülről fakad. Hát, P-vel azóta minden nap le kell ülni és gyakorolni az olvasást, pedig már kértem, hogy inkább játsszunk, majd az iskolában gyakorol. Nem hagyta magát. Pedig már napokkal ezelőtt kiolvastuk a könyvet, és mégis így maradt. Ráérzett annak az örömére, amikor az ember már magának olvas annyit, amennyi jólesik, vagy amennyire űzi a kíváncsisága. Emlékszem annak idején én is ugyanígy voltam Ende két másik történetével, a Végtelen történettel, és a Momoval is. Kis színes: Gombos Jim története volt az, amely 1960-as megjelenésekor meghozta szerzője számára a sikert. Persze a megjelenéshez rögös út vezetett, számos kiadó elutasította Endét, mire Gombos Jim -a terjedelmére való tekintettel- két kötetben nyomdába került. A  folytatásának címe: Gombos Jim és a rettegett 13.

Michael Ende könyve a Kolibri Klasszikusok sorozat részeként jelent meg, egy klasszikust megillető igényes kivitelben (gyönyörű grafikájú, keményborítós, beépített könyvjelzővel, tényleg full extrás). A sorozat, ahogy a nevéből is sejthető, az európai mesekincs kiemelkedő íróinak műveit jelenteti meg, mint például Otfried Preußler Torzonborz, és Kis Szellem című története. Tavaly egyébként már napvilágot látott Ende egy másik -számomra eddig ismeretlen, a nagyon furmányos  A sátánármányos parázsvarázs-pokolikőr-puncspancs-lódítóbódítóka címet viselő meseregénye. Hm.

A Kolibri Kiadó most sem tévedett. Lukácsék kalandjai még a reggeli tévénézős időt is simán kiszorították a napirendből. Mérföldkő-könyv lett, amihez azóta is visszahúz a szíve. Ha kiolvasunk egy könyvet, akkor ez az első, ami eszébe jut, hogy vegyük kézbe és olvassuk el ismét.

Minden Gyöngyélet Földjének aprócska szigetén kezdődik. Kényszerítő körülmények nyomására innen indul el  Emma gőzösön Gombos Jim és Lukács, a masiniszta. Ettől kezdve aztán egymást érik kalandjaik. Eljutnak Mandala gyönyörű országába, ahol nagy  a szomorúság: eltűnt a császár leánya, Li Szi hercegnő. Hőseink -annak reményében, hogy új otthonra lelnek Mandalában- természetesen útnak indulnak, hogy megkíséreljék kiszabadítani a kis hercegnőt. A kaland során bejárják a szörnylények völgyét, találkoznak egy távórissal, eljutnak a kietlen Világ Vége Sivatagba, és a borzongatóan sötét Ezercsúcsú Vulkániába. Közben a kisfiúsan bátortalan Jimből is olyan belevaló bátor fickó lesz, mint barátja Lukács, aki minden helyzetben feltalálja magát, sosem csügged. Ha nincs ötlete, legfeljebb rágyújt a pipájára és míg pöfékel kitalálja a megoldást. Aki pedig ilyen válogatottan szorult helyzetekből ki tudja húzni magát, bizonyára rendelkezik valamiféle különleges képességgel. Lukácsnak mindjárt kettő is adatott: először is rettentően erős (puszta kézzel csomót köt egy fémrúdra), éééééés nem utolsó sorban hurkot (is) tud köpni, egyszóval igazi köpőművész. Na ezt csinálja valaki utána! P persze megpróbálta. Van még mit gyakorolnia.

Ende többi művéhez hasonlóan itt is egy csodálatosan szép és  különleges, lelki szemeket gyönyörködtető mesevilágban kalandozunk. Csíkos hegyekkel, ragyogó aranytetejű házakkal, átlátszó fákkal, kristálybarlangokkal, izgalmas sárkányvárossal. Annak idején kritikusai -legalábbis a wikipédia szerint- gyerek-firkásznak titulálták, azzal vádolták, hogy a valóság elől képzeletvilágba menekül. Ezért (vagy másért?) Ende végül nem a képzeletébe, hanem Olaszországba költözött, ahol aztán megszületettek a Momo és a Végtelen történet c. regényei. Mi pedig ötvensok évvel később örömmel merülünk el ebbe világba, sőt legszívesebben maradnánk is. Gyerekkoromból emlékszem még, ahogy sóbálvánnyá meredve képes voltam órákig  ücsörögni, hogy egy-egy ilyen fantasztikus világban utazhassak. Többször egymás után újraolvastam a leírásokat, hogy még véletlenül se szalasszak el semmilyen részletet a könyvben leírtak belső világomban történő leképezésekor. Ez pedig jó alap lett az évekkel később, ugyanilyen révületben olvasott nagyregényekhez. Mert végül minden így és ekkor kezdődik: gyerekkorban.

Igazi nagy mesélőhöz méltóan Ende olyan jó arányérzékkel adagolja a pazar tájleírásokat és a szereplők jellemzését, amelyek még pont ellensúlyozzák a kalandok sorát. Nem veszik bele a nagyon aprólékos részletetek taglalásába, sosem untat, sosem sok. /Á, aki -enyhe kényszer hatására- a bejegyzések első olvasója szokott lenni, biztosan megró majd következő mondatomért, sőt szerintem simán ki is törölné. De eszedbe se jusson, nem hagyom!/ Szerencsére nem olyan vadszagú, adrenalinlöketekkel teletűzdelt hullámvasúton utazunk, amivel mostanság a gyerekek retináját szokás bombázni.  Helyette a gyerekek fantáziájához igazodó, régivágású mesevilág, amelybe nemcsak biztonsággal és nyugodt szívvel, de örömtelin lehet megmerítkezni. Így aztán nagyobbaknak önálló olvasásra is tökéletes, kisebbek pedig hipnotizáltan hallgathatják. Időnként kiszól az olvasóhoz, megmagyarázza amit kell. Néhol még én is kíváncsian vártam, hogyan fog egy-egy helyzetre megoldást találni. Tartogatott meglepetéseket. Sosem vontatott, sosem túl tömény, olyan könnyed stílussal siklik végig a történeten, hogy egészen meglepődünk, amikor a véget ér. Minden fejezet úgy  zárul, hogy alig várjuk a következőt.

Rendelkezik egy jó könyv összes tulajdonáságával. Ez pedig biztosan nem lenne így, ha a fordítás, -amely Tapodi Rika nagyszerű munkája- nem lenne méltó párja a könyv könnyed és fantáziadús stílusának. A könyvhöz az illusztrációkat a Torzonborzból és a Kis Szellemből megismert Franz Josef Tripp készítette. 

Mindenképpen ott a helye a könyvespolcon. Olyan könyv ez, ami évekkel később újra kezébe kap az olvasó, hogy ismét részt vegyen az Ende-féle varázslatos utazáson. És ha már utazunk, akkor érdemes a nyaraláshoz bepakolandók listájára is felvenni. A kritikus órákban egész biztosan az árnyékban tartja az olvasóközönséget.

A fentiekből pedig az következik, hogy az utolsó mondat végén P szomorúan így kiáltott: "NEeeee máááár, vége van!" De készültem ám! Egyrészt egy másik könyvvel, másrészt pedig egy ötlettel. A fájdalmas elválást megkönnyítendő nekiálltunk megrajzolni Jim és Lukács kalandjainak térképét, hogy P odaadhassa egyik barátjának, hátha ők is kedvet kapnak az olvasáshoz. 

A képre kattinva látszik, hogy itt bizony kékek a fák, és csíkosak a hegyek, a többi furcsaságról nem is beszélve. A miértek és hogyanok kiderülnek könyvből!