Hatalmas a kísértés, hogy ne ismertessen szó szerint Cath Crowley: Szavak kékben című könyvét. Már kétszer -véletlenül- majdnem leforráztam a nyelvemet, mintha az segítene kijózanodni és a tények ösvényén maradni. Pedig azt hittem már cinikus felnőtt lettem, de úgy tűnik még vannak olyan szerelmes történetek, amikért tudok lelkesedni

Eleinte az fogott meg, hogy Crowley inkább intellektuálisabb irányba kormányozza a hőseit. Komoly megkönnyebbülés, hogy nincsenek egymással kétértelműen évődő kamaszok, akik szépség tekintetében modellekkel vetekednek, miközben a fennmaradó időben azon tanakodnak, hogy melyik Borostyán Ligás egyetemet válasszák. 

Nagy dilemma lehet az olvasás szenvedélye azok számára, akiket (még) nem érintett meg a könyvekbe írt szavak ereje, a belőlük áradó, formáló erő. Az ausztrál írónő finoman entellektüel szerelmes történettel tolmácsolja, miért lehet és kell imádni a könyveket, az olvasást. Néha a történetek elmesélése, újra megélése az egyetlen módja annak, hogy az élet igazságait átadjuk egymásnak.

Rachel három év után tér vissza Gracetownba. Gyászol. A testvére egy tragikus baleset következtében nemrég halt meg. Legjobb barátja Henry volt, akihez reménytelen szerelem fűzte, de a fiú ebből semmit nem vett észre. Mit lehet itt még mondani? 

Henry,  három évvel ezelőtt egyik pillanatról a másikra elvesztette legjobb barátját, Rachelt. Azóta sem érti mi történt. Amy-vel sem alakulnak jól az ügyeik, hiába vették meg jegyüket a világkörüli útra, a lány szakít vele. Ráadásul a családi vállalkozásban üzemeltetett, használt könyveket árusító Howling Books-ot kénytelenek eladni. Mit lehet itt még tenni?

Hiába játszódik Ausztráliában a történet sokkal közelebb éreztem kamaszkori önmagamhoz a szereplőket, mint egy átlagos romantikus könyv esetében. Crowley története felidézte azt az ámulatot, amit a Dabos-nak sikerült a Tél jegyeseivel. A Szavak kékben minden korosztály számára tud valamit nyújtani, hiszen az élet olykor mindannyiunk irányítása alól kicsúszik. Bár hőseinket egy szomorú haláleset hozza össze, egy mélységes szeretettel vezetett antikvárium Üzenetek könyvtára elnevezésű részlegének köszönhetően elindulnak a jövő felé. 

Különös hely ez a könyvtár. A bolt azon része, ahonnan nem lehet könyvet elvinni, de bárki aláhúzhatja kedvenc részeit, megjegyzés fűzhet hozzá, vagy akár levelet hagyhat bennük egy régen elment kedvesnek, vagy annak, akinek nem mer, vagy nem tud szerelmet vallani. Az ilyesmit rendszerint rongálásnak tekintjük, de a Howling Books-nak ebben a zugában a könyvek gazdagabbak lesznek a bennük felvillanó örömöktől, fájdalmaktól, hétköznapi civódásoktól. Innen nem lehet elvinni, csak hozhatnak magukból az olvasók. 

Gyönyörűre álmodott könyv arról, hogy néha az olyan jelentéktelennek tűnő dolgok, mint a szavak igenis segíthetnek továbblépni, túlélni, megélni. Még akkor is, ha a világ körülöttünk megveszekedetten hangos, a csend pedig ritka madár. Szinte az összes alakja a “szomszédlány”/“szomszédsrác” figuráját juttatta eszembe. Esendőek, hibáznak, bénáznak, bizonytalankodnak és bíznak. Olyan jól és intenzíven csinálják, hogy míg olvastam a körülöttem lévő világ elhomályosult.

Sokszor szó esik arról, hogy milyen ritkán szerepelnek a heteroszexuálistól eltérő figurák a könyvekben. Crowley számomra az egyik legszimpatikusabb megoldást választotta. A maga természetességében kezeli a kérdést. Az egyik szereplő meleg, a másiknak két anyukája van. És ezen SENKI nem akad fenn! Már vágytam olyan olvasmányra, ahol mindez az élet részének tudjuk be. 

Lebilincselő nyitánya volt ez a történet a most útra kelő Díjnyertes könyvek címet viselő sorozatnak. A lendület-megmaradás törvényét felhasználva le is lépek, hogy belevessem magam a sorozat következő részébe.