A karácsonyi előkészületek közül kétségkívül az a legkellemesebb, amikor kiválasztom a történetet, amivel az adott évben az ünnepet várjuk. Tavaly Lackfi János Karácsonyi vándorok című gyönyörű meséjét olvastuk, idén Timo Parvela: Miú, Vau és a hatalmas hógolyóval készülünk. 

Miú és Vau az előző rész sikerei után visszatértek olvasmányaink közé. Folytatódnak a kalandok, és ismét kezdetét veszi a családterápia. Sok nagyon jó gyerekkönyvünk van, de az én személyes kedvenceim Miú és Vau. P azt modja, hogy az övé Miú és Vau, Gombos Jimék, a furavári fiúk, Micó és Sebatian, Torzonborz, és Titi, de nem tudja melyik legyen az első, így mindenki aranyérmet kap. Rendes gyerek. 

Mindig meghatódom Parvela sokrétegű írásától, ami egyszerre szól gyerekhez és felnőtthöz, miközben vicces, csavaros-kalandos, elgondolkodtató és megható. Miú és Vau történetét olvasva felbukkannak a saját felnőtt kapcsolataink emlékei, az elbénázott, félreértett félmondatok, gesztusok. Ilyenkor, ahogy kellő távolságba lépek, képes vagyok kívülről szemlélni az eseményeket. A másik szempontjait is ugyanolyan súllyal figyelembe véve már nem is tűnik olyan sarkosnak, szúrósnak, bántónak az a mondat. Bevallom az is előfordult már, hogy a saját könyvemet letettem és helyette Miú és Vau kalandjait kezdtem újraolvasni. 

Emlékeztek? Vau kutya és Miú macska együtt élnek egy kék házikóban a domb tetején. Vau nagyon kutyás, Miú pedig nagyon macskás, a sztereotípia legtipikusabb példányai. 

Az ezermester Vau idén megépíti a világ legnagyobb adventi hógömböjét, hogy Miúnak így szerezzen örömöt. Lesz itt öröm és boldogság! Egészen addig, míg izgatottságában a - kissé kelekótya - Miú kihúzza a gömböt tartó farönköt, hogy elérje az első ablakot. Majd ahogy rángatja a kallantyút, a gömb mozgásba lendül és a két jóbarát döbbenten figyeli az óriás tekegolyó útját a falu házain át, egészen a tóig. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy sikerül kimenteni a kalendárium első meglepetését: egy kalapácsot. Hamarosan szükség is lesz rá, ahogy Vau nagyon találóan megjegyzi.

Mert a falu házai közül egy sincs, amely ne szenvedett volna valamilyen kárt. Ráadásul tél van, hó és fagy. Most mi lesz? Vaú persze már sejti: vár rá 23 ház, melyet rendbe kell hozni, még karácsony előtt. Miközben Vaú megadóan helyrepofozza Kotilda összedőlt kamráját Miú az élet múlandóságán töpreng a verandán, tortát majszolva (hogy máshogy?).  Eztán következik Mú verandája. S miközben Vaú szorgalmasan próbálja enyhíteni a károkat, Miúnak - miközben kiüríti Mú tejszínes csuprát (naná!) - eszébe jut egy terv. Olyan kecskés-káposztás. Elmeséli Múnak, hogy a falut ért hatalmas csapás nem a Mikulás büntetése, amiért nem voltak elég jók, éppen ellenkezőleg, ajándékokat rejtett a gömb (természetesen Miúnak), amiért annyira, de annyira jó volt. Ezt a sok ajándékot pedig egy hógolyó formájú gömbbe tette, de a nagy rohanásban a gömb kicsusszant a szánból, végiggurult a falun, most pedig Miú ajándékai ott hevernek a tó fenekén.

A hír persze hamar elterjed és az állatok összefognak, hogy kiemeljék szegény Miú ajándékait a tóból, hiszen olyan szorgalmasan és odaadóan segítenek a bajba jutott falunak. Az égi áldás valódi forrásáról persze mélyen hallgat kutya is, macska is.

A csavaros és fordulatos kalandok végén feltűnik Mia manó is, miközben Vau sztoikusan átadja magát az események sodrásának. Elkezd gőzerővel dolgozni saját mentőakcióján mert ő már látja, hogy az eseményeknek csak egy vége lehet. Hozzáfog, hogy kifaragja -szó szerint - tervét egy óriási síléc formájában. Azonban időnként a legjobb szándékú ötleteknek is elég egy kis homokszem (vagy kalapácsnyél), hogy egészen más irányt vegyenek. Vajon Miú és Vau másodszor is letarolja az összes házat mielőtt elvitorláznak az újrakezdésbe, vagy éppen a legnagyobb katasztrófát ígérő helyzet hozza a legváratlanabb fordulatot?

Timo Parvela könyve ismét kimerítethetetlen forrása a nevetésnek, az olykor kissé fájdalmas, de értő magunkra ismerésnek. Miközben a gyerekek fergetegesen jól mulatnak Miú cselszövésein, soha ki nem fogyó ötletein, én elgondolkodom a kapcsolataink finom hálóján. A kötelékeken, amik időnként annyira fellazulnak, hogy szinte elérhetetlen távolságra sodródnak a szereplők egymástól, mintha az életük tökéletesen eltérő vágányokon haladna, egymástól egyre távolodva. Máskor pedig -akár baj idején- szoros egységbe kovácsolódnak, tíz körömmel, mindenek ellenében védik és vigasztalják egymást. Dacára mindennek, vagy éppen azért. Mert ami összefűzte őket, kapcsolatuk esszenciája sosem változik, csak a történések forgószelében háttérbe szorul. Jó dolog ezt az emlékezetünkbe idézni, miközben elszántan robogunk a vonatunkon, vagy repülünk a saját forgószelünkön.

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.