Kitörő örömmel várjuk az iskolát. Ti nem? Akkor ma megmutatom a titkos fegyvereinket. Két francia pasas szárnyaló képzeletének köszönhetjük őket, akik idén ősszel felkészítik célközönséget a két legtipikusabb és egyben legkellemetlenebb iskolai eseményre.

Az író, illusztrátor Davide Calival egy egészen más hangvételű könyvben találkoztunk utoljára, persze a maga módján az is magával ragadó olvasmány volt. A két legújabb könyvében viszont olyan elevenbe vágó témákat dolgoz fel, amikkel mindenki találkozott már, aki volt valaha 6 éves. Dacára a legpedánsabban vezetett leckefüzetnek és a legkidolgozottabb reggeli rutinnak sajnos mindenkinek becsúsznak olyan napok, amikor késve érkezik az iskolába és/vagy még leckéje sincs (a köteteket Rét Viktória fordította -köszönjük!).

Az iskola(újra)kezdés rázós ügy. Ha valaki most szerzi első tapasztalatait, akkor azért, ha pedig már vannak ilyen irányú élményei, akkor meg azért. Az ezt az időszakot körbelengő feszültséget semmi sem tudja jobban oldani, mint a szívből jövő, önfeledt nevetés. Ebből a két könyvből pedig bőven jut jókedv még a sokadik olvasásra is. Az izgalomról, hogy az osztálytársakkal is minél hamarabb meg lehessen osztani ezeket az eszes megoldásokat már ne is beszéljünk. Annyit mindenesetre már sikerült elérni, hogy P a beiskolázás előtt álló kisebbekben, akik meghallgatták a könyvet felkeltse a kíváncsiságot az iskolába járás iránt. Valami azt súgja, hogy a szerzők, -hasonlóan a könyvbéli kisfiúhoz- a maguk idejében állhattak néhány olyan pedagógus előtt, akik helytelenítésüket kifejezendő szabályos kérdőjellé formálódtak. Sajnos a történet főszereplőjének is kijutott a megpróbáltatásokból.  (Tudom, a lányok is szoktak késni és minden ellenkező híreszteléssel szemben néha leckéjük sincs, de most lépjünk ezen túl).  

Ezeknek a szorult helyzeteknek állít emléket a két fergetegesen szórakoztató kifogás-gyűjtemény. A két tucatnál is több magyarázat fantáziadús és észbodorítóan humoros, mi -nem szépítem- hangosan röhögtünk a legtöbbjén. Azt remélem, hogy egy kellő humorral rendelkező tanár is értékeli majd ezeket. Afelől kétségem sincs, hogy viharos gyorsasággal eljut a pedagógusi kezekbe. Bár tény, hogy mindegyik csak egyszer használatos, elvégre kevéssé hihető, hogy valaki rendszeresen azért késsen/ne írjon leckét, mert vad táncosnők hada feltartóztatja, vagy mert a kutyáját lenyelte egy nagyobb kutya. Viszont nevetni rajtuk akárhányszor lehet.

Szeretem és őszintén értékelem, amikor egy szerző ilyen összekacsintó, pajkos cinkossággal fordul a gyerekolvasók felé. Az ilyesmi nem hullik terméketlen talajra. Mert az olvasást és a könyveket sokféle okból lehet szeretni. A francia szerzőpáros most egy olyan oldalát mutatta meg zsenge könyvmolyaimnak, amivel viszonylag ritkán találkozunk.  Az értékelhető, kicsik számára érthető és működőképes gyerekhumort. Állati klassz, bolondos gyűjteményt szedett össze Davide Cali, de Benjamin Chaud illusztrációi teszik fel igazán az i-re a pontot. Szinte megelevednek ezek a gyönyörű tónusú, élénk színű képek, amiken a sárga, a piros és a zöld olyan hangsúlyosak. Nekem azokat a falikárpitokat juttatják eszembe, amiknek a tanulmányozásába gyerekként annyira bele tudtam feledkezni és amikről azt hittem, hogy ha elég sokáig nézem őket, majd előbújik egy másik kép. Most is azt éreztem, hogy olyan vonzás árad ezekből a képekből, hogy szinte már én is beleesem a történetbe.

Elkésni, vagy a kötelességeket elmulasztani nem helyes, de néha (n-é-h-a) azért belefér. Mindenesetre az én iskolásom számára olyannyira gondolatébresztőek voltak az olvasottak, hogy az író nyomdokain haladva elkezdett saját megoldásokkal előállni. Közülük volt néhány olyan, amikről én sem tudtam megállapítani, hogy olvasta, vagy saját szerzemény. De azért mindenkit megnyugtatok, hogy a könyv célja nem a lázítás (a könyveket lezáró poénok is ennek jegyében születtek), hanem az iskolai (el)indulás könnyebbé tétele. Ha pakoltok még valamit az uzsonnásdoboz mellé, ezek legyenek azok!

Mulatságos és kalandos iskolaévet minden iskoláskorúnak!