Idegi alapon vagyok a tévével.
Ő (az -nehogy megszemélyesítsem már) idegesít, én meg idegeskedem. Persze vannak előnyei, de olyan könnyű belecsúszni a képernyők által generált időspirálba, aminek az alján egyszercsak arra eszmélünk, hogy eltelt az egész nap és a tévézésen kívül nem történt semmi. Ha pedig gyakran fordul elő, akkor még szomorúbb a helyzet. Abba már bele se menjünk, hogy régen mennyivel jobb volt a hétfői adásszünettel, meg a reggeli és esti meseidővel. Sokkal magától értetődőbb volt unalom esetén feltalálni magunkat. Ámde mostmár 2017 van (és egyébként meg a többi képernyőről ne feledkezzünk meg), a világ előrehaladott, tartsam vele a lépést, vagy fogjam ki a szelet a képernyők vitorlájából és Irány a természet!
Alice James és Emily Bone könyve ezt tudja. Elementáris igényt ébreszt az olvasóban, hogy kilépjen a négy fal közül és része legyen a kinti világ csodáinak. Nekünk pedig pontosan erre van szükségünk. Már az első oldalakon találtunk egy sor ötletet, amik annyira egyszerűek, hogy szinte fáj, amiért nem nekem jutottak eszembe. Például sokszor beszéltünk a szagossá érlelődött komposztunkat meglátogató éjszakai állatokról. A legegyszerűbb módon felderíthetjük a kilétüket: egy lábnyomcsapdával.
A könyv legelőször P kezébe került, akit azonnal elkapott a rá váró kalandok heve. Pedig a gyerekek közül ő az, aki hajlamosabb megfontoltan ragaszkodni a kanapéhoz és a négy fal között molyolni. Most pedig tele van megvalósítandó tervekkel.
Akárhányszor látom, mindig szíven üt, hogy a gyerekek mennyire jól el tudják foglalni magukat az erdőben, a réten, vagy a patak partján. Órákig elvannak egy bottal, vagy ha nagyon extrán pakoltam meg a hátizsákot, akkor egy-egy kislapáttal. Elképesztő, hogy mennyire otthonosan és örömmel mozognak a természetben. Az ilyen kirándulós napokat valósággal megkoronázzák és mélyen az emlékezetükbe vésik, ha velük együtt fedezzük fel a bogárpopulációt, vagy nekiállunk építeni egy kuckót ágakból. Ez a könyv is azért tetszik annyira, mert gyakorlatilag minimális anyagszükségletű ötletekkel áll elő, legyen az a természet tanulmányozása, vagy egy játék. Így a kivitelezés sem kerül elérhetetlen távolságokba, nem kell attól félni, hogy a tervek csak álmok maradnak.
A könyv felépítése átlátható. A rövid bevezető után (a szerzők a legfontosabb szabályokra figyelmeztetnek: hogyan és miért óvjuk a természetet, ne legyünk vakmerőek, milyen felszerelést vigyünk magunkkal stb.) ötleteket adnak a vízpart, a vadon élő állatok, az erdő felfedezéséhez akár éjjel, akár nappal. És még esőben sem kell egész nap bent lenni. Nem túl terjedelmes (könnyen elfér a hátizsákban), de úgy beindítja a fantáziát, hogy egész évre jut belőle elfoglaltság. Egy rakás játékötlettel gazdagodtunk, amik csoportban, vagy akár egyedül is nagyon szórakoztatóak. Jelen állás szerint nekem a levél és a kőmandalák az abszolút kedvenceim. A könyv illusztrációi Briony May Smith munkái. Egyszerűen álomszépek. Az állatok és növények ábrázolása élethű, a színek gyönyörűek, hívogatóak. Idáig halogattam, de most jöjjön a töredelmes vallomás. Tőlünk az erdő nagyjából másfél kilométernyire van és mégis (vagy pont ezér) viszonylag ritkán vágunk neki a túraösvénynek. Alice James és Emily Bone könyvéből nagyon erős motivációt kaptunk, hogy felkerekedjünk egy újabb léleksimogató erdei túrára.
