Sara Pennypacker erős tollú író. Az a fajta, aki azonnal kézen fogja az olvasót és az utolsó betűig vele marad. Meg még azután is. Kicsit nehezemre is esik mesélni a könyvéről, mert vannak olyan történetek, amikhez legszívesebben nem fűznék semmi mást, csak átadnám a megilletődött hallgatásomat, amit olvasás után éreztem. Pax egy róka.
Peterrel évek óta barátok. Óvják, védik, szeretik egymást. Most azonban történik valami, amit a róka nem ért. El kell válniuk, úgy tűnik örökre. De vannak dolgok, amik kettőnek tűnnek, pedigvalójában egyek, Peter számára ez csak némi idő elteltével derül ki. A történetet ketten, felváltva mesélik. Pax a négylábúak értetlenségével figyeli ahogy az emberek értelmetlen tevékenységét az erdő tisztásán és próbálja saját nyelvére lefordítani, vagy legalább rációt találni a viselkedésükben. Eközben összeismerkedik az erdő többi rókájával, akik között vannak akik őszinte érdeklődéssel fogadják, és olyanok is, akik leplezetlen ellenségességgel. Pennypacker nem nagyolja el a rókák életének bemutatását. Ügyel arra, hogy mozdulataik, “beszélgetéseik”, testtartásuk, faroklengetéseik élethűek és pontosak legyenek.
Peter, elválásukat követően azonnal rájön, hogy mekkora hibát követett el, úgyhogy az első lehetséges alkalommal útnak indul visszafelé, nem is sejtve, hogy a terület ahová igyekszik alaposan meg fog változni. Kettejük története párhuzamos utazások meséje. A kinti világban és a belső tájakon. Peter és Pax is kénytelen hátrahagyni addigi burokban létező lényét. Peter kénytelen a kisfiú létből kilépni és eldönteni, hogy apja nyomdokaiba lép, vagy megtalálja saját hangját és ha megvan, akkor mihez kezd vele. Választások sorozata, akár a kamaszok élete, hogy rátaláljanak saját útjukra. Komoly kérdések, döntések sorozata, sokféle értelmezésre teret adó történet, mégis egy pillanatig sem éreztem azt, hogy tolakodó, vagy nyomasztó lenne.
Pennypecker gördülékeny stílusban ír, a fejezetek nem túl hosszúak, a szöveg gondozott, a történet íve a szereplők jellemfejlődése egyenletesen halad a megnyugtató végpont felé.
Szerettem, hogy minden fontos találkozás magától értetődő természeteséggel vált a főszereplők életének részévé. Ahogy Peter és Pax is elindultak az előttük álló ösvényen az életükbe belépő szereplők mind magától értetődő módon belesimulnak a “díszeltbe”. Nincs is szükség különösebb bemutatásra, a kócos szőrű róka egyszercsak Borzas lesz, a vékony játékos kis alak Cingár, a Petert befogadó madártollakkal díszített hajú nő ki más lehetne, mint Vola (‘volar ‘ spanyolul az jelenti ‘repülni’).
Talán csak Klassen illusztrációiból szívesen láttam volna többet. De csak a gyönyörű illusztrációk iránti szokásos telhetetlenségem mondatja ezt, a szövegben igazából semmi nem indokolja több kép jelenlétét, mert az írónő képi világa könnyen érthető és átható, leírásai hetekkel később is velem maradtak. A borítót elnézve könnyen lehetne gyerekkönyv, de mondanivalóját tekintve egyetértek a Kiadóval, ez bizony 12 éven felettieknek szól. Kellemes meglepetés volt, hogy Pax és Peter története többféle értelmezésre és továbbgondolásra, beszélgetésre teremt alkalmat. Ugye élni fogtok vele?
