Bár a véletlennek köszönhető, de az előző bejegyzésben az egyik első skandináv gyerekkrimiről volt szó, ma pedig Lars Joachim Grimstad mutatja meg az Eltűnt gyerekekben, hogy évtizedekkel később mivé nőtte ki magát ez a műfaj.
A címből ítélve sorozatnak ígérkező történet induló kötetében Fahr miniszterelnök fiai az oslói éj leple alatt ágyukból rejtélyesen eltűnő gyerekek után nyomoznak. És ez tulajdonképpen igaz is, de valójában érdemtelenül leegyszerűsíti a történetet, ami a fondorlatos krimirészletek mellett éppúgy bővelkedik abszurd, humoros vonásokban, mint tűrhetetlenül izgalmas fordulatokban, illetve feszült, szinte idegtépő eseményekben.
Már a történet felütése is ellenállhatatlan. Finn Fahr, a norvég királyi palotában vacsorázik legkevésbé sem hétköznapi családjával. Édesapja, a köpcös, kopaszodó feje búbján a maradék hajat diszkréten keresztülfésülő, taxisofőrből miniszterelnökké avanzsált közjogi méltóság még javában próbálja kitölteni az előző és a mostani élete közötti űrt, míg a nagymama, Baba a maga fesztelen módján veszi tudomásul, hogy mostantól -állítólag- magasabb körökben mozognak. Ő úgyis megmarad a Kanári-szigetek nyújtotta csodáknál, melyek mind a lakberendezés, mind pedig a kulináris élvezetekre rányomják a bélyegüket.
De most meg azt fogjátok hinni, hogy egy bugyutára sikerült kiskamasz zagyvaság az egész. Pedig távolról sem. Olyan színes, eleven ez a történet, mint Grimstad karrierje, amit futballistaként indított, majd marketinggel foglalkozó szakemberré vált, hogy végül írjon egy letehetetlenül izgalmas könyvet. Az Eltűnt gyerekek ugyanannyira bátor és vagány, amennyire izgalmas, nincsenek benne felesleges kitérők, gördülékeny, könnyen követhető stílusban mesél. Nem riad vissza attól sem, hogy kigúnyolja a nagypolitikát, a pártpolitikát, ahol elég a győzelemhez néhány évtizedet a volán mögött tölteni, hogy kiderüljön mire van szüksége az embereknek: kevesebb számlára a postaládákba, melegebb vízre a medencékbe, több csokira a nápolyiba és kevesebb kátyúra az utakra. (Na, kedvet kapott valaki?)
Szinte észrevételenül hasítottunk a feszes történet újabb fordulataiban és amikor azt hittük, hogy jó előre láttuk az író szándékát, sőt a történet végét is kitaláltuk, akkor írónk hirtelen egy csellel kivágott a kitaposottnak hitt mezsgyéről és egy egészen más irányba vitte a történetet.
Mostanra már hozzászoktunk, hogy a skandináv gyerekkönyvek merészebbek témaválasztásukban és hőseiket is hajlamosabbak kitenni akár merészebb szeleknek is. Grimstad sem finomkodik Finnel és két barátjával, akik többnyire nem számíthatnak a felnőttek segítségre, mert utóbbiak úgy döntöttek, hogy nem veszik komolyan előbbieket. De csak addig, míg a mindenre elszánt, agyafúrt és nagyon okos gyerekbanda meg nem menti őket a teljes bukástól.
Sokmindent szerettem az Eltűnt gyerekekben (például a saját gyerekeim feszült figyelmét és az esténként ismétlődő olvassméééég!-kezdetű mantrájukat), vagy a jól összerakott történetet és a gördülékeny stílusban mesélő szöveget (köszönet érte a fordítónak, Petrikovics Editnek), de talán a legjobban azt értékeltem, ahogy a gyerekeket uniformitásra nevelő oktatási rendszert és élharcosait kigúnyolja és nevetség tárgyává teszi. A sokféleség, a “normálistól” eltérő, találékony és merészen újító gondolkodás menti meg szó szerint a jövőt, nem pedig holmi Többet Párt.
Szerethető, habzsolható könyv az Eltűnt gyerekek (nem lep meg Norvégiában elért sikere), feszültséggel, bölcseséggel, csipetnyi pimaszsággal, humorral átszőve. Mondanám, hogy követi Grimstad az Astrid Lindgren által megteremtett hagyományokat, de kétlem, hogy az írőnő hagyományteremtésen törte volna a fejét. Ő csak írni akart egy jó könyvet a gyerekeknek és most roppant boldog. A gyerekkrimi él és virul.
