Brúnó visszatért és újra nekivág Budapestnek! Ezúttal Buda hegyeit barangoltuk be.

Az elmúlt hónapokban a sorozat első kötete többször referenciapontként szolgált fővárosi kirándulásainkhoz. Néhány helyre csak úgy utalt a legkisebb, hogy “itt Brúnóék is jártak”, mintha a főszereplő létezését a bizonyosságok közé sorolná. Saját képzeletében pedig nyilván így van. És ez máris az egyik olyan vonás, amiért meg én szeretem Bartos Erika új könyvét, hiszen egy valóságos kis barátot teremtett egy óvodás számára.  

Nem tagadom, hogy hatalmas érdeklődéssel vártam a második részt, hogy kiderüljön merre tart -nemcsak Brúnó-, hanem maga a sorozat. A hangulat, a képi világ és a szöveg elvarázsol-e annyira, mint  az első rész? 

A nagy költözés és a nyári kirándulások után megkezdődik Brúnónak az első budapesti ovis év. Így a kirándulások többsége leginkább a hétvégékre koncentrálódik. A második részben a szilveszterig terjedő időszakban bóklászhatunk a kültéri kirándulóhelyeken és a hidegebb napokon komfortosabb beltéri kiállításokon. Ellátogatnak kilátókba, libegnek, barlangban kirándulnak, kastélyokat és múzeumokat látogatnak, játszótereznek, csupa olyan programra csábítanak, ahol az egész családnak van alkalma jól szórakozni. 

Akárcsak az első részben most sem maradnak el a fantasztikus keresztmetszeti rajzok (még mindig nem fejtettem meg, hogy miért imádja ezeket mindkét gyerekem, de talán a nézőpont szokatalansága nyűgözi őket le) és a bensőséges otthoni pillanatok. Emellett annyi helytörténet is csepeg a nyájas sétáló olvasó fejébe, ami még egy óvodást/kisikolást is érdekel. A szerző azokról a jól ismert helyekről is tudott újat mondani, ahol már megfordultunk. Most viszont kénytelenek leszünk visszamenni, hogy a saját szemünkkel is lássuk. 

Természetesen a meglátogatott helyek nagy része valószínűleg a legtöbbünk számára ismerős, de van néhány igazi meglepetés is, amikről én sem tudtam, pedig három évtizedig a fővárosban laktam. Részünkről az ismerős helyszíneket is sokkal nagyobb kedvvel keressük fel, ha ilyen szívmelengetően olvashatunk róluk. Bevallom, nem vagyunk nagy kirándulók (már az előkészületekre gondolva kitikkadok). Pedig kellene, de olyan macera elindulni, úgyhogy nekünk nagyon jót tesznek ezek a kirándulós mesék (az én lelkiismeretemet piszkálják, a gyerkeket pedig fellelkesítik). 

Bartos Erikát karitatív munkáiért eddig is nagyra becsültem és most, hogy visszatérnek teljes jogú szereplőként (miért is ne?!) a valamiképpen korlátozott életet élő emberek, még jobban örülök. Méghozzá minden nevelési célzat, erőltetettség nélkül, őszinte természetességgel, nyíltsággal. 

A kirándulások hátterét azok a családi események adják, amiknek apropóját rokonok, barátok látogatása, vagy csak egy jól sikerült szomszédolás szolgáltatja. Két kirándulás között a fázósabb téli napokra a szerző meglepi nyájas olvasóit egy könnyű túró rudi-torta recepttel, óvodás kézműves és egyéb játékötlettel, vagy -amitől majd kibújtam a bőrömből örömömben- egy kis inspirációt is elrejtett társasjátékozáshoz. Mindezek elég erős és hiteles tartószerkezetet nyújtanak az időnként meg-megdöccenő szövegnek. Néhol a vendéglátóhelyek megemlítése is kizökkentett a ritmusból, de valószínűleg ezek is támpontul szolgálhatnak egy kirándulós hétvégéhez. 

Afelől semmi kétségem nincs, hogy Brúnóék nyomdokain újra útra kelünk, hogy saját szemünkkel láthassuk, amit a szerző megmutat a gyönyörú, aprólékos és részletgazdag rajzain. Azért sem lehetek elég hálás, amiért minden informatívsága mellett ilyen helyes, szelíd, szerethető hangvételű meséket alkotott meg az író-építész. Mi így szeretjük Bartos Erikát. 

Minden jel szerint nagyon egy húron pendülünk Brúnóval és családjával, Bartos Erika új hangjának hullámhosszára az összes fülünkkel ráhangolódtunk. A karácsony előtti nagytakarításkor csinálok helyet a  folytatásoknak a könyvespolcon -megérdemlik.