Walliams hatalmas mesélőkedvvel megáldott író. Ennek ékes bizonyítéka Az éjféli banda, annak pedig, hogy történetei a lélek multivitaminjai, mi vagyunk tanúi. 

Nyolcadik, magyarul megjelenő regényében ismeretlenül is ismerős helyekre kalauzol, mi pedig feltétel nélkül követjük, mert a rendkívüli kalandokból senki nem akar kimaradni. Ezúttal az illusztris londoni Lord Funt kórház gyermekosztályára látogatunk, ahová Tom, az internátusban nevelkedő magányos kisfiú kerül szerencsétlen krikettbalesete folyományaként. Hamar kiderül, hogy a gyógyintézmény egyszerűen szörnyűséges: a főnővér maga a megtestesült rosszindulat, a koszt pocsék (ha egyáltalán van), az orvos kevéssé alkalmas, a betegszállító portás pedig ijesztő arcával és fura szagot árasztó ruháiban igazán vérfagyasztó. Egyszóval rémesebb helyet nehezen lehetne elképzelni. 

Aztán eljön az éjfél és a gyerekkórterem lakói közül hárman külön utakra indulnak. Tom pedig, aki mindennél jobban vágyik barátokra minden figyelmeztetés dacára a titokzatos Éjféli banda nyomába ered. A fű alatt működő csoport több évtizedes hagyományokra tekint vissza, céljuk a kórházban betegeskedő gyermekek titkos álmainak valóra váltása. Csakhogy egy nap lebuknak, a következményekre pedig senki sincs felkészülve. 

Imádtuk. Megint egy olyan történet, ami mindenkit megérint, még a majdnem öt éves is feszült figyelemmel követte az eseményeket. Márpedig fordulatokból kijutott néhány. Walliams úgy szőtte a regény szövetét, hogy miközben fordulatos, izgalmas, legalább annyira megkapó is legyen. Szerettem, hogy a kórházi hétköznapok alapvetően cseppet sem különleges rajtkövéről emlékezeteset alkotott. Ehhez nem kellett megkavarnia a galaxis törékeny egyensúlyát, nincs varázskütyü, vagy egyéb fegyverkülönlegessége (bocs, betegség örve alatt Star Wars -maratont rendeztünk), csak egy defektes tolószéke. Jól esett, amikor egy hétköznapi helyzet áll a központban. A karakterek remekül elkülönülnek, saját beszédhangjuk könnyen felismerhető. Ugyanilyen élesen kidomborodik a történet fő vonala. A jók minden elképzelést felülmúlóan megőrzik tisztaságukat, míg a rosszak igazán gyalázatosan viselkednek. Ez az olvasóban is felerősíti az érzelmeket.

Walliams a gyermeki álmokat és ezek megvalósítását helyezte fókuszba, egy gyerekbanda kötelékében. Az összetartozás, a kortárs csapat megtartó gondoskodása (elég csak ránézni a borítóra, ahol mindannyian egy ágyban eveznek az égen) minden különbséget félretéve egy olyan üzemanyag, ami tényleg felölti a lelket. Mindezek mozgatórugójául egy elesett, csúnya, a felnőttek világából kirekesztett ember, akinek a jóságát, tetteinek mosolyt fakasztó, gyógyító erejét a gyerekek ismerik meg.

Szokás szerint az egész könyv úgy ahogy van, az illusztrációk, a vicces tipográfia és a pörgős, vicces szöveg jól követhető (Vereckei Andrea gondos munkája a fordítás). Ne riasszon el senkit a vastagsága, örüljünk neki, hogy tovább tart.

Nemrég említettem az ‘uplit’ (uplifting literature -felemelő irodalom) felnőtt irodalomba mostanában begyűrűző műfaját. Walliams könyvei ugyanezt az élmény közvetítik,  ezért is vagyok olyan lelkes híve. A bajban lévő, elnyomott stb. bandatagok egymást segítik, támogatják és kitartóan szeretik. Minden ellenére és mindenek ellenében. Ebből a makacs szeretetből fog kisarjadni valami új és sokkal jobb. Ennél pozitívabb és áthatóbb üzenetet nehezen tudnék elképzelni. (Persze a gyermek- és ifjúsági irodalomban az ‘uplit’ szerencsére gyakori jelenség. És az vajon mit mond el rólam, hogy néha több ifjúsági regényt olvasok, mint felnőtt irodalmat, hmm??) 

 Szülőként is örülök és a gondoskodás egy fontos formájának tartom, amikor ilyen lélektápláló, erősítő történettel tudok a gyerekeim elé állni. Olyan pozitív ennek a könyvnek a mondanivalója, hogy helyet kellene kapnia akár a kötelező olvasmányok között.