Egy ideje már úgy tűnt, elérhetetlen távolba kerültünk a közös, kreatív tevékenységgel eltöltött időtől, amikor megérkezett az Alkoss szabadon könyvvel Kollár Borbála bevezetője, én pedig önfeledtem hagytam, hogy a szerző lelkesedése rámragadjon.
Még csak átpörgettem a kötetet, de már izgalomtól fűtve lobogtam a helyi biciklis szervizből hazafelé, egy használt felnit lóbálva. Közben pedig azt gondoltam, mi lesz itt később, ha már most ennyire elragadott a hév??!! Ennél több és fontosabb felfedezés is éri az olvasót a bevezetőben, de aligha lesz jelentősebb annál, mint amikor újra és újra elkap a lendület, hogy a gyerekkel közösen alkossatok.
Már a szerzői bemutatkozás alatt felvillant egy-egy érzés saját gyerekkoromból, amikor még -képernyők híján- kénytelenek voltunk feltalálni magunkat. Ez gyakran úgy végződött, hogy előkerültek festékek, fonalak, filcek, gyöngyök.
Nem-nem, ez most nem a ‘régen-bezzeg-minden-csodásabb’ volt mantra lesz. A gond aligha csupán a digitális világgal van. Még mindig a tanulási folyamat azon részénél tartunk, amikor (természetesen csak a saját családomról nyilatkozom) a kütyükkel való együttélés hasznos módját igyekszünk kialakítani. És bizony szinte naponta kell megmutatni a fiainknak az internet valódi hasznát.
Kollár Borbála biztató szavakkal ecseteli az alkotós idő értékét. Sokak számára mindez nem kérdés, ám mindig jól jön a lelkesítés, mert a kreatív folyamatok valós kosszal és káosszal járnak, ugyanakkor az alkotásban elmerülő gyerek személyiségét érő páratlan hatásokról olvasva ellenállhatatlan vonzalmat ébreszt, hogy hasonlóan önfeledt pillanatokat éljetek át. A szerző lelkesedése és szeretete a téma iránt: virális.
Ami a gyakorlatot illeti, Kollár ehhez is erős támpontot nyújt: életkori csoportosításban ismerteti a szükséges eszközöket, a felhasználható, vagy újrahasznosítható anyagokat.Szerettem, ahogy a bártortalan kezdőket fellelkesíti, az újrakezdőket pedig feltölti a kreatív tevékenység iránti becsvággyal.
Az alkotó tevékenység nélkül eltöltött hosszabb időszak után a következőket tapasztaltam: már néhány alkalom után látszik, hogy az ilyen típusú tevékenység milyen sokat segít egyensúlyba állítani a gyerekekkel közös pillanatainkat. A folyamat közben, beszélgetünk, megnyílunk ellazulunk: kapcsolódunk. Többnyire nem is a végeredmény a fontos, inkább a meghittség, a fantáziánk szárnyalása. Balzsamként hatnak Kollár szavai. 
A kötet minden fotója és úgy általában az egész kivitelezése nyálcsorgatóan ízléses. Olyan, mint az igényesen összeállított szakácskönyvek: a tálalás legalább olyan lényeges része az ételnek, mint maguk az ízek. Nemcsak az evéshez csinálnak kedvet, hanem a főzés öröméről is árulkodnak. Ezt a hatást sikerült Kollárnak is maximálisan átemelnie saját területére. A gyönyörű oldalak kiugrasztanak a hétköznapok monoton feladataiból és megteremtik a sürgető vágyat, hogy egyszerű, hozzáférhető anyagokból teremtsünk a kész alkotásnál is fontosabb “terméket”: kapcsolatot a gyerekkel.
Érdemes nyitottan viszonyulni az ötlettárhoz, hiszen a szerző is egyfajta kiindulópontként ajánlja. Mi is így tettünk és bár csak az elkészült műveinknek csupán egy részére kaptam engedélyt, hogy közzé tegyem, azt elárulom, hogy könnyen és jól adaptálható ötletanyagot kaptunk.
Engem már az is lenyűgözött, hogy egy-egy tervünk mennyit és milyen gyorsan módosult. Az a viharos ötletelés, ami egy-egy ötlet kidolgozását kísérte, egyre érdekesebb, izgalmasabb utakra vezettek. Valósággal megdöbbentő volt ez a metamorfózis. A biciklifelniből eredetileg egy kerti “titkos bújóhelyet” szerettünk volna készíteni. Aztán valaki bedobta, hogy lehetne a nyári emlékeinknek, vagy csak úgy az emlékeinknek gyűjtőhelye, amikor elkezdett fújni a szél és kiderült, hogy a szépséges csiszolt üveggömbök gyönyörűen csilingelnek a lomtalanításkor talált kulcsokkal. Úgyhogy most van egy szépséges szélharang, amin természetesen jól megférnek a nyári emlékeink.
A kavicsokkal is hasonlóan jártunk. Záporoztak a jobbnál jobb ötletek és itt volt alkalmam megfigyelni egy másik érdekes jelenséget. Már néhány alkalom után átalakult a látásmódunk, ahogyan a Duna-part kavicsait méregettük. A szemünk előtt bújtak elő belőlük minták, addig nem látott formák.
Most ott tartunk, hogy az én két mostanában túlságosan sokat kockuló gyerekem versenyt lelkesedtek egy-egy “műalkotás” kapcsán. A hétköznapok monotóniájából kiragyogó mementóként maradnak meg ezek, amikhez én is visszanyúlhatok -akár nevelési eszközként is- a szülőség didergősebb pillanataiban. Ez a könyv nem csodaszer, de minimális lelkesedéssel még az is lehet, hogy valami nagyon hasonló kerekedik ki belőle.
Köszi, Kollár “Borarti” Borbála.
