Két évvel ezelőtt rácsodálkoztam Bogáti Péter előző kötetére és azóta vártam, hogy a Régi kedvencek között találjak olyat, ami hasonlóan magával ragadó. Szerénytelen kívánság, de nem alaptalan, hiszen Az ágasvári csata még az előzménynél is mélyebbre lopta magát a szívemben.
A Balaton környéki nyaralásból ismerős fiúcsapatra ismét ráköszönt a nyári szünet. A Tanár Úr pedig -okulva az előző évek sikeres táborozásaiból- a nebulók legnagyobb örömére újra tábort szervez. Az úti cél ezúttal a Mátra, az Ágasvár közelében fekvő, patakkal övezett rét, ahol a Búvár Kund a Csongor és a Tünde őrs tagjai felverik impozáns sátortáborukat.
Szereplőink éppen belerázódnának a tábori életbe, amikor kitör a gyalázat: a közelben lakó Petőfi táborosok ellopják a zászlót! Titkos hadműveletek, cselvetések veszik kezdetét és kitör a nyár legizgalmasabb része: a számháború!!!
Bogáti elbeszélésének ereje legalább annyira fakad a ‘mit’-ből, mint a ’hogyan’-ból. A Hóvirágból megszokott ismeretterjesztő részeket ügyesen fonja a történet szövetébe úgy, hogy közben nem állnak le a kerekek, legfeljebb egy kicsit -nekem jólesően- lelassulnak. Rövid kitérő. Van bennem egy pici félsz. Napjaink magas fordulatszámon pörgő ifjúsági könyveihez képest Bogáti története megfontoltabb ritmust diktál, a szerző komótosabb tempóban mesél és ez okozhat némi feszengő türelmetlenséget. De nagyon nagy kár lenne kihagyni. Csak azért említem, hogy ha lelassulna a történet sodrása, buzdítsátok az olvasóitokat, ne adják fel!
Mellékszál vége, újra fősodorban. A lapokba merülve meglepve vesszük tudomásul, hogy mindenféle tudomány milyen élvezetes és érdekes, főleg ha ilyen keresetlen egyszerűséggel adják elő. (Jó, tényleg bocs minden tudóstól, de én is azok sorát gyarapítom, akik az iskolaéveim után jöttek rá, hogy a tudományt nem csak túlélni kell.) Szerzőnk nem fukarkodik a geológiával, történelemmel, fizikával. Ami pedig a ‘hogyan’-t illeti: finoman csipkelődő, sosem sértő humorral követi végig a háború mozzanatait. Ebben nagy segítségére van a zsenge kora ellenére is sajátos stílusérzékkel megáldott Gömböc, aki úgyismint korának nagy reménysége nem átallott naplót vezetni és ha kell, ha nem, mindenbe beleszól. De tegye csak, mert ettől is olyan tapinthatóan élvezetes és felejthetetlenül hangulatos a könyv.
Az ágasvári csata visszahoz valamit az évtizedekkel ezelőtti táborozásainkból (most mindegy, hogy volt számháború, vagy szalmazsák), azokból az időkből, amikor felhőtlenül- gondtalanul lehettünk benne a vakáció napjaiban. Édes nosztalgia, aminek vágyát szívesen elültetem a gyerekeim szívében. Egyelőre ha máshogy nem, hát így, papírformán, Gömböcék és Vedres Pistáék kalandjaikon keresztül. A fiúk napjainkra persze -könyvbéli korukat nézve- nagypapa korúra értek, de vagányságban, elszántságban és jófejségben nem maradnak el a mai srácoktól.
Innen nézve ez a nyaralás a kapcsolatok megéléséről, az ezeket kereső, kimondott-kimondatlan igényekről szól. És mint ilyen nagyon szépen illeszkedik az elmúlt években megszaporodó offline nyaralások, a képernyőtől függetlenedni vágyó törekvések sorába. Bogáti élvezetes krónikáját olvasva minimum szárba szökken a vágy, hogy mi is útnak induljunk és felfedezzük újra ezeket az ösvényeket. Többet nem is kívánhatnék.
