Nagy kedvencünk, David Walliams ritka nehéz helyzetbe hozott A világ legrosszabb gyerekeivel. Először úgy gondoltam, hogy olyan nincs, hogy én erről, itt a blogon, valaha bármit. De aztán ma megvilágosodtam.

Miután egy betegség miatt az őszi szünet jelentős részét kénytelenek voltunk a négy fal között tölteni, a felgyülemlett feszültség igen plasztikussá nőtt. Ilyenkor minden (is) nehezebb. És akkor még vannak rutinjaink, amiket úgy látszik valamiért nem lehet megszokni. Fogmosás, fésülködés, felöltözés. Egyébként vannak az ábécé többi betűjével is problematikusak. De ma, amikor a fésülködés volt éppen terítéken, akkor T nagy bölcsen megjegyezte, hogy inkább jöjjön a gonosz eszköz, mintsem Tetűboy-já változzék. 

Biztosíthatok mindenkit, aki van olyan bátor, hogy kézbe vegye Walliams legújabb könyvét (ez jellemzően a 6-10 év közötti korosztály) egyetlen olyan szereplőt sem fog találni, akivel azonosulni szeretne, mert ez a tíz lány és fiú egytől-egyig egészen rémes.

Az olvasás ellen protestál az íróval és a könyv témájával szemben ezúttal komoly kifogásokat emel a Rádzs Újságbolt Nagy és Dicső Rádzsa, Walliams egyik visszatérő karaktere.

Itt van tehát tíz valamilyen szempontból visszataszító szokásokat, életmódot folytató megátalkodott gyerek, akik tudatában vannak kellemetlen szokásaiknak. Az egyik állandóan túrja az orrát, a másik a kanapén terpeszt egész nap és a tévét bámulja, a harmadik minden képzeletet felülmúlóan koszos, Szeles Szandra pedig.. hát elképzelhetnétek, de őszinte leszek: ezt nem lehet.  

A fordító, szegény Vereckei Andrea micsoda kínokat állhatott ki, mire Szandra gázos dolgaira megfelelő mennyiségű és stílusú szinonimát talált. (Mindenesetre nagyon szórakoztató volt találékonysága.) 

Egyébként a többi gyerek szorványosan kellemesebb jelenség. Például Izgága Izméne, akinek árulkodik életmódjáról, egészen megnyerő. És bevallom ez a relativizálás működik a saját gyerekeim viszonylatában is. Mert vannak cudar napjaik, de a tízekhez képest a világ lecukibb mukijai között. Csak utóbbiakról nem biztos, hogy olyan borzalmas élvezet lenne hallani. Mondhatni, egy könyves katasztrófaturizmus: ilyen otthon úgysincs, hegyezzük a füleinket és forgassuk a szemeinket. 

Mindannyian tudatában vannak komiszságuknak és ha alkalmuk nyílik rá, akkor rátesznek egy lapáttal. Senkit nem lep meg, hogy végül mind -életvitelüknek megfelelő módon és mértékben- pórul járnak. Szandra például elhagyja a Földet: a pocakjából kitörő gázok legyőzik a gravitáció erejét és űrutazásba kezd.

Walliams most sem fogta vissza fantáziáját. Teljesen őrült és lökött antihősöket állított elrettentő példaként. Szándékosan eltúlzott dolgaiktól természetesen mindenki elhatárolódik. Jójó -gondoltam én-, de kötve hiszem, hogy bármelyik gyerek nekiállna tetűhadsereget toborozni, vagy gigantikus fikalabdát gyúrni, akkor meg mire fel ez az egész? És egyébként is miért kell nekem ennyire gyomorforgató helyzeteket átélnek. Aztán a ma reggeli fésülködésnél kiderült, hogy valahogy mégis átment az üzenet és senki nem akar  az abszurdig túlszaturált ellenpéldaképek sorsára jutni.

Tony Ross rajzai most először káprázatos színekben pompáznak, ezt a sok gyomorforgató szokást kevéssé emelné ki a fekete-fehér világ. A tartalom és a kivitelezés közötti éles, gúnyos kontrasztot a fényes, selymes lapok előkelő külseje is hirdeti. Még a kötet tipográfiája is többnyire fityiszt mutat a "rendes" (értsd:egyenes) vonalvezetésnek. Ugrálnak, csavarodnak a sorok, néha oldalra dőlnek sorok. Rendetlenek na, mint a gyerekek, akikről szólnak. De azért meghúzódik mindezek mögött a vidámság is, mert ha másnak nem, hát annak örülhetünk, hogy ennyire még a legrosszabb pillanataikban sem vállalhatatlanok a gyerekeink. 

Persze jó lesz vigyázni, hiszen ki tudja, a következő kötetben kiket válogat bele az író.