Újabb Magasfeszültség! -könyv jelent meg a Kolibri Kiadónál, ami már önmagában is izgalmas, hiszen ezidáig csupa olyan regényt választottak, ami mellett egyszerűen nem lehetett elmenni. És letenni sem, bár időnként meglehetősen provokatív kérdéseket taglalnak. Dehát feszültséget teremteni csak így lehet. Ezúttal egy fiatal koreai származású, norvég író Brynjulf Jung Tjønn kisregényét, A világ legszebb mosolyát választották a 16+ korosztály számára. A téma most is egyszerre szívszorító, és felemelő. Kamaszoknak halálról? Csakis így.
Henrik nagybátyja, apapótló jóbarátja, férfi-előképe haldoklik. Küzd a rákkal és nem áll nyerésre. Eközben Henrik anyukája (Simon testvére) minden lélegzetvételével, gondolatával Simon életben tartására koncentrál. Főszereplőnk életébe -miközben magára hagyatottan, vadul próbálja processzálni a felnőttek számára is nehezen befogadhatót/felfoghatót- beköszönt az első szerelem. A könyv végig e két pólus között halad előre. Felvillanásszerűen követik egymást a képek, ide-oda ugrálva az időben. Hol Simonnal kapcsolatos régebbi, vagy egészen friss emlékekbe csöppenünk, hol Kjersti gyönyörű, napfénytől átszőtt mosolyát látjuk felvillanni magunk előtt.
Tjønn elegáns megoldást választott ennek kényes témának a bemutatására. Sosem túlzottan részletgazdag, de nem is takarja el a naturális részleteket. Igen, van benne hányás, hártyavékony bőr, de mindezek csak felvillanások, amikkel érzékelteti a valóságot, de nem terheli túl a képzeletet. Letisztultan, cirkalmaktól mentesen mutatja be Simon lassú, nem csak lelkileg nehéz elmúlását. Ahogyan fokozatosan elszürkül, elvékonyodik az egész léte, folyamatosan veszik ki a melegség, a fény. Egyébként sem a haldoklás fizikai stációin van a hangsúly, hanem azokon a lelki folyamatokon, amiket a látottak Henrikből kiváltanak. Ezt váltják Henrik-Kjersti képei az első, mélyen felkavaró szerelem ragyogásáról, az elementáris, minden sejtet megmozgató, kirobbanó boldogságáról, tele, nyári napfénnyel, szeplőkkel, csillogó vízcseppekkel.
Ahogy haladunk előre a történetben, egyre jobban közelít egymáshoz a két világ, először egészen távolról látjuk mindkettőt, majd az idő előrehaladtával egyre gyorsabban váltakoznak a képek, egyre közelebb kerülünk a tetőponthoz, amikor az események, az érzések összekeverednek. Amikor a végtelenül édes és az elmondhatatlanul keserű vegyül, és lesz belőle egy harmadik, nehezen meghatározható, de a maga módján mindenképpen gyönyörű egyveleg.
Az író tehetségét dicséri, ahogyan apró lépésekkel, néha csak finom jelzésekkel, máskor a valóság vad, rémisztő tényeivel közelít Simon halálához. Fájdalmas, szomorú, és végtelenül megkapó, amint ez a tizenéves fiú megfogalmazza azokat a kétségbeejtő lelki kínokat, gondolatokat melyeket nagybátyja halála miatt fokról-fokra megél. A tehetetlenség kétségbeejtő érzését, a dühöt, a mély vágyat, hogy a másik is megtapasztalhassa, amit már sosem fog, a közelgő, betöltetlen űrtől való rettegést. Sőt, próbálja elképzelni milyen lehet olyan tehetetlenül, választás nélkül létezni, ahogyan Simon teste elfolyik, akár a tenger. Miközben az ő kamasz teste telve van kicsattanó energiával, napfénnyel, de legfőképpen a legutolsó sejteket is elemi erővel átitató érzéssel, amit Kjersti vált ki belőle. Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy egyfelől reménytelenül boldogtalan, ugyanakkor elementárisan boldog is?
Természetesen a gyönyörű képek mit sem érnének, ha nem szépséges nyelvezettel írnák le őket. Magyarul Petrikovics Edit munkájának köszönhetően olvashatjuk.
Egyetlen szomorúságom az volt, hogy az íróról nem találtam önéletrajzot. Ez talán csak a személyes, hát ..öö.. nevezzük apró, ártatlan kis mániának, de ha tetszik egy könyv, kiváncsi vagyok, hogy ki írta. Róla viszont csak norvégül találtam adatokat. A gugli pedig roppant vacakul fordít norvégből angolra, úgyhogy ez a rész rejtély marad. Mert norvégül már igazán nem fogok megtanulni. Momentán elég, hogy finnül tudok négyig számolni. Azt viszont nullától.
Mindig, mielőtt kézbe veszem a Magasfeszültség!, vagy más ehhez hasonló sorozatok könyveit elgondolkodom, hogy egyáltalán miért olvastatunk ilyen témájú könyveket a már nem gyerek, de még nem igazán felnőttekkel. Nincs nekik elég, más bajuk?? Egyáltalán felfogják, kell nekik tudni ezekről? Nem állítom, hogy azzal tesszük a legjobbat, ha ezeket a témákat kicsapjuk az ebédlőasztalra, mint egy szelet nyers húst, a maga pőreségében, aztán tessék fogyasztani, meg persze emészteni.
Amikor P megszületett, megfogadtam, hogy ha kérdést fog feltenni, legyen az bármilyen kellemetlen az adott időpillanatban, én akkor is válaszolni fogok, persze a korának megfelelő szinten. Mert arról nem voltak kétségeim, hogy egészen cifra helyzetekben fog előrukkolni velük. Nyilván mondanom sem kell, hogy nem is csalódtam. Friss eset, pár hete történt ebéd közben -természetesen vendégünk is volt-, amikor P-nek eszébe jutott megtudakolni, a kisbabák eredetét, meg a hogyanját. Megkapta a választ és mindenki elégedett távozott a helyszínről. És valójában ez a lényeg, hogy beszéljünk róla, legyen bármennyire is kellemetlen nekünk egy téma, ne söpörjük a szőnyeg alá!
Hiszem, hogy bölcsen járunk el, ha ahelyett, hogy kipárnázott védőfóliával gondosan becsomagolt világot nyújtunk át nekik, amiben egy csepp csúfság, szomorúság, rútság, igazságtalanság sincs, megosztjuk velük a valóság kevésbé rózsaszín, sőt időnként megdöbbentően ambivalens szeleteit is. Akár olyan finom eleganciával, ahogy Brynjul Jung Tjønn mesél róla.
Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.
