Nemrégiben olvastam el (persze csak magamnak) az Osztály vesztese címet viselő, rendhagyó témát boncolgató regényt. Sokkal jobban szíven szúrt és velem maradt, mint vártam volna. Wéber Anikó saját, nagyon is valóságos élményei alapján írta meg debütáló könyvét. Szívem szerint minden szülőnek, iskolásnak és pedagógusnak a kezébe nyomnék egy példányt, majd leültetném őket, hogy beszéljenek róla. Együtt, külön, sokat.

Első reakcióm a düh volt. (Miért hagyjuk, hogy ilyesmi megtörténjen???) Ugyanakkor jól megfér mellette az öröm, hogy végre született kifejezetten GYEREKEK számára egy olyan könyv, ami az iskolai bántalmazással, kiközösítéssel stb. foglalkozik. Azt említettem, hogy GYEREKEKnek íródott, gyereknyelven, nagyon hatásos képi és nyelvi világgal? Ugye nem? Pedig ők a célközönség, akikhez őszintén remélem, hogy el fog jutni Wéber Anikó nagyszerű könyve. (A téma érzékeny pontra tappinthatott, hiszen nemrégiben jelent meg, a kiadó weboldalán pedig jelenleg nem is kapható.)

A történet roppant egyszerűen indul: valaki a teremben felejti a mobiltelefonját, amiért visszamegy tanítás után, a kihalt iskolába. Csakhogy az osztályban már várja egy Mignion maszkba öltözött osztálytárs, aki hasbaüti, majd az ő fejére is maszkot húz, a táblára, a feje fölé pedig odaírja, hogy az "osztály veszetese". A képet megosztja az osztály facebook oldalán.  A bejegyzés persze futótűzként terjed, miközben folynak a találgatások és a tanárok nyomozása. Akadnak olyanok, akik véletlenül láttak bizonyos dolgokat és próbálnának segíteni, no meg olyan is aki tudja, de mégsem szól. A regény csúcspontján már-már félő, hogy jóvátehetetlenül félresiklik az egész, de végül helyére kerül minden. Legalábbis a legtöbb dolog. 

A történet "csak" ennyi, de ami a könyv lapjain kibontakozik, szomorú képest fest iskolásaink belső világának viharairól. Nagyon átgondoltan építette fel az írónő a könyvet. Mondataiban tökéletesen eltalálta nemcsak a gyerekek számára fogyasztható stílust, de azt is, hogy milyen szavakkal "operáljon", ami a fiatalabb olvasókhoz elvezeti az üzenetet, az átélt események ijesztő és bántó ízét. Nem túl sok, nem túl kevés. Hatásos, de nem hatásvadász, nincs benne egy csepp erőlködés sem. Szájbarágás nélkül mutatja meg a tipikus karakterek viselkedése mögött meghúzódó frusztrációt.

Okos ötlet volt úgy feltárni az eseményeket, hogy a fejezetekben az osztály egy-egy gyerekének sorsát, gondjait, gondolatait, félelmeit ismerjük meg. Nemcsak az eleve periférián létezőkét, hanem a népszerű tanulóét is. Így mindenki beleképzelheti magát a pellengérre állított helyzetébe. A népszerű, mindenki által kedvelt, sportoló gyerekek bajait ugyanúgy megismerjük, mint az elhanyagolt szorongóét, a mások által strébernek titult nyüzüge éltanulóét, vagy (hogy a lányokat se hagyjuk ki) az osztály "hercegnőjének" nehéz pillanatait.

A gyerekek szép pusztítást végeznek egymás lelkében a 8 óra alatt, míg össze vannak zárva. A legszomorúbb az, hogy sem a tanárok, sem a szülők nem tudnak igazán odafigyelni rájuk, a rezdüléseikre jól reagálni és/vagy a dolgok mögé nézni. De tényleg, egyetlen szülő sincs, aki hatékonyan tudná kezelni a problémát. Akaratlanul is felmerült bennem, hogy vajon én mit kezdenék egy ilyen helyzetben? Hogy kellene jól kezelni az ilyen problémákat? Mondjuk az is tökéletesen jellemzi a jelenlegi iskolarendszerünk értelmetlenségét, hogy bármelyik pedagógustól kérdeztem, mindegyik kivétel nélkül azt válaszolta, hogy ha tehetem NE hagyjam napköziben. Jó, mi? És mi van azzal, akinek nincs választása? 

Tudom, a mi gyerekkorunkban is bőséggel akadtak példák mások csúfolására, kiközösítésére. Pontosan ezért  lenne végre ideje megtanítani a gyerekeinket (is), hogy több empátiával, érzékenységgel forduljanak oda a másik felé. Ne menjenek bele egy-egy gyerek csúfolásába, kiközösítésébe. Vegyék a fáradtságot és képzeljék magukat a  pellengérre állított helyébe. És, ha még lehet kívánni, akkor most mondom, hogy jó volna, ha sokkal érzékenyebben tudnának a szülők és a gyerekeink is egymás felé fordulni. Nemcsak a családon belül, hanem egy közösségben is. Legyen az iskola, egy parkolási helyzet, bevásárlás, vagy bármi.

Hozzáteszem, vannak országok, ahol tananyag az empátia és az egymással való helyes viselkedés. Pedagógusok, pszichológusok vezetésével helyzetgyakorlatokat dolgoznak fel és beszélnek meg. Olyan szituációkba helyezik a gyerekeket, hogy megtapasztalhassák a "másik" oldalt. A népszerű, vagány, erőteljes gyerek a visszahúzódó, félénk, esetleg valamilyen hátránnyal (akár szemüveg) csúfolásra felületet nyújtó gyerek cipőjébe lép és fordítva. Ezt követően pedig kielemzik a történteket. 

Vajon mi az, amit megtehetünk azért, hogy ne legyenek ilyen eszköztelenek, védtelenek a gyerekeink? Tudom, nálunk egy empátia óra teljesen elképzelhetetlen.  De mi van akkor, ha nem hagyjuk, hogy a rendszer bedarálja gyerekeinket és mi ülünk le otthon beszélgetni vele?

Jelenlegi formájában tényleg ilyen egészségtelen hely az iskola? Megrázó-felrázó és éppen ezért nagyon jó könyv. Remélem sok vitát, beszélgetést, változást fog maga után vonni. 

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.