Vannak mesehősök, akiktől csak látszólag szakadunk el olvasás után. A Muskétásokba pár pillanat volt beleszeretni, de az első rész megjelenését követő kilenc hónap sem tompított az első találkozás boldogságán. A múlt tapasztalataiból okulva a Kalandra fel! esetében már rutinosan a könyv köré szerveztük a szabad délutánjainkat.  

Sorozatot írni alapvetően kockázatos. Mert az író is ember, elfárad, kimerülnek a tartalékai, miközben meg kellene felelni az olvasói várakozásoknak, egy csomó más vis maior esetről nem is szólva, amitől a történet lendülete alábbhagy. Nem így Ute Krause muskétásainál. Ha ez még egyáltalán lehetséges magasabban szárnyallnak, mint megismerkedésünkkor. Akarom mondani, hasítják a habokat. 

Mert a Muskétások bandája hajóra száll, ugyanis Gizi néniék a Traviata fedélzetére kaptak meghívást a hajó megmentésében kifejtett kiemelkedő, bár számukra módfelett titokzatos tevékenységükért. Az egészséges tengeri levegő, a bolt körüli izgalmak kellő ürügyet szolgáltatnak a két hölgynek az utazáshoz. 

Rágcsáló albérlőik számára mindez egyet jelent az éhhalállal. Elsősorban azoknak, akik kevésbé kalandvágyók és az utazás minden formájától irtóznak. Mint például Richárd, akit csak egy túl jól sikerült búcsúkukázást követő alkoholmámor (a bonbonmeggy veszélyei ugyebár) és az ájult alvása hozhatja olyan helyzetbe, hogy elhagyja biztos fészkét. Ezután már tényleg csak idő kérdése, hogy mikor kerülnek bajba. Mondanom sem kell, hogy hamarosan. Retikült egy váza segítségével ejti csapdába egy kisfiú. Kimenekítéséhez viszont egy egész seregnyi patkány támogatására van szükség. És ez még csak a kezdet. A rágcsálófogó kissrácot és nagynénjét, a dúsgazdag jégkrémgyáros örökösnőt körüldongja egy n-a-g-y-o-n gyanús csokornyakkendős alak.

Ezzel bontakozik ki egy szemfényvesztő és roppant fondorlatos csalás, amit a plafon fölött hallgatózó Muskétás csapat is csak apránként tud megfejteni. A legnagyobb galádságok megakadályozásához viszont nekik is be kell vetni az összes kétlábú, négylábó, szőrös, tollas barátjuk segítségét. 

A szerző-illusztrátor Ute Krause a sorozat második részében ismét lebilincselő történettel örvendeztet meg. Egy viszonylag egyszerű alapszituációt kerekített ki letehetetlenül izgalmas mesévé. Örömmel tapasztaltam, hogy a kalandok mellett most is bőven akadt helye a humornak és olykor a komolyabb érzelmeknek is. Előbbi elsősorban Richárd félműveltségének és helyesírási hiányosságainak, a komforthoz szokott Picandou esetlenségének és Pomme de Terre néha csípős megjegyzéseinek köszönhető. 

A négylábú szereplők karaktere az előzményekhez képest még több részlettel gazdagodik, míg az embereknél csak egy-egy nagyon jellegzetes, a történet szempontjából fontos jellemvonás kap hangsúlyt.  Egyébként ez mintha a rajzokban is visszaköszönne: az emberábrázolás sokkal határozatlanabbnak, kevésbé sikerültnek tűnik, mint az állatoké. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen most az emberek a statiszták a négylábúak titokzatos világában. 

Ebben a számunkra ismeretlen és -valljuk be- mély ellenérzéseket kiváltó világban van valami nagyon vonzó. Már az ellenállhatatlanul bizsergető kalandokon túl. A mindenki által megvetett és üldözött lények végtelenül bájosak és szeretreméltóak. Testük méreteit meghazudtoló módon küzdik le az eléjük tornyosuló akadályokat. Nem állítom, hogy csak ez a történet sikerének titka, de biztos vagyok benne, hogy fontos alkotóeleme.

A szöveg (Nádori Lídia fordítása) jól tagolt, könnyen követhető, gondozott. Bár elég sok fordulatos kalandot élnek át a hősök a közel kétszáz oldalon, mégsem éreztem soha azt, hogy sok lenne, vagy belefáradtunk volna. Krause jól terelget minket a történetben, van időnk és alkalmunk, hogy két kaland között kifújjuk magunkat, majd aztán újult kíváncsisággal lapozhatunk tovább. A fejezetek hossza időnként változó, de az előző kötethez hasonlóan szinte észrevétlenül olvastuk el. 

Az illusztrációk fő nézőpontja persze megint az egértávlat, ez meg nyilván elég sok játékosságnak ad teret. Persze az emberek aktív szereplése miatt megnőtt a tér és az ábrázolás is sokoldalúbb lett, de Ute Krause esetében azt hiszem az is lényegtelen lenne, ha egy szomorú kavicsot vetne papírra. Az egész pasztellszínű világa imádnivaló. A Muskétások csapatának mimikája, hangulatuk és személyiségük tükröződése látványos, könnyen érthető és végtelenül szerethető.

Ha habzsolható, szívből szerethető mesét keresel, jó helyen jársz, Ute Krause Muskétásaiban minden megvan, amiért olvasni jó.