Az óriás körte  és Torzonborz mellett a tavalyi év másik nagy kedvence ez a könyv. A történet minden részében szerethető. A fantasztikus szöveg Bagossy László munkája, a gyönyörű illusztrációk Takács Mari művészetét dicsérik. Már több családnak továbbadtuk, hogy őket is “megfertőzzük”. Örömmel jelentem: sikerült! Még nem találkoztam olyan gyerekkel, akinek elég lett volna, ha csak egyszer hallja.

A mese eredetileg az Örkény Színházban játszott “mesebeszéd”, amit a Pagony kiadó könyv formájában is megjelentetett. Milyen jól tették! Mivel az ilyesfajta jóból sosem elég, úgy gondoltam, hogy P-nek és kis barátainak látnia kell színházban is. Nem utolsó sorban azért, mert Pogány Juditot (a mesélő) alanyi jogon is imádom, úgyhogy ez kaland csak jól sülhet el. Az előadás népszerűségéről árulkodik, hogy már a következő két hónapra elkeltek a jegyek, igaz az évek óta játszott előadást havonta egyszer tűzi műsorára az Örkény színház. Gyereknapra végül sikerült jegyet vennem, és izgatottan vártuk, hogy végül indulhassunk. Én még azért is, mert a színházat megelőző hét egy olyan hullámvasutas utazáshoz hasonlított, amikor sosem tudtam, hogy most épp fent vagyunk és jön a zuhanás, úgyhogy most kéne sikítani, vagy már leértünk és ennél lejjebb már úgysincsen. Mindegy, túléltük, az előadás pedig gyógyir volt felborzolt idegeimnek. Feszítettünk a szép ruhánkban, karomon T-vel, akit Á végül mégsem vállalt el, hogy egy óráig a pesti belvárosban terelgesse a szombat éjszaka utáni bulihulladékok közt. Nem is csodálom egyébként. Végül így volt minden tökéletes.

A darab tulajdonképpen Pogány Judit köré épül, ő pedig olyan, de olyan tündéresen mesélte el az egész történetet, ahogy más senki. Jó, én elfogult vagyok, mert ha lerakna elém egy tál kelkáposztafőzeléket, még arra is rá tudna venni, hogy megegyem. De az összes mozdulata, a hanghordozása, az arcjátéka, azonnal beszippantott és a körülöttem ülő többi gyereket is. Mind tátott szájjal adtuk át magunkat a varázslatnak. Még T is élvezte, ahogy a gyűrűbe visszabújik a fény, a tűzet a színpadon, a lovon elsuhanó gyerekeket és a füstöt okádó sárkányt. Bár érteni nyilván nem túl sokat értett meg (22 hónapos volt ekkor). 

A könyv ismeretében nagyon kíváncsi voltam hogyan fogják megoldani a színpadi látványban, és nagyon jó keveréke lett a fény- és hangjátéknak, az elsötétülő részeknél kicsit a fantáziát is elő kellett venni, elképzelve azt, amit éppen hallunk. Bár helyenként kissé hosszúnak éreztem a sötétbe borításokat, de gyanítom, hogy ez inkább technikai szükség volt, vélhetőleg a színpad átfordításához kellett több idő.

A történetet elmesélő tündérrel elindulunk éd végigkísérjük a legkisebb királyfit, hogy megkeresse élete párját, a világszép hercegkisasszonyt. A szöveg  tele van népmesei elemekkel és vicces momentummal. No meg olyan szép, lelket remegtető kifejezéssel, mint az "olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája..." 

Takács Mari illusztrációinak már régóta lelkes rajongói vagyunk. E könyv esetében különösen érdekelt, hogy miként fognak a lapokról félig lelógó rajzok, a nagyon közeli, a kép egy-egy részletét bemutató festmények az előadásban visszaköszönni. Bravúrosan. Ezzel a technikával az olvasó feladata, hogy a hallottakat továbbgondolja, nem hagyatkozhat csupán a látottakra, ettől pedig nagyon izgalmas lesz az olvasás is. A sötétség eztán már nem ismeretlen és ijesztő, hanem megtelik csodákkal, képekkel, hangokkal, melegséggel. Mi pedig szakadatlan drukkolunk, hogy Pirinyóminyó megtalálja végre a nevét, a királyfi pedig szíve választottját.

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.