Végre itt a tavasz! És mit hozott nekünk a Hintára? Egy szeretnivaló kis boszorkát.

Otfried Preußler harmadik, a Kolibri klasszikusok sorozatában megjelent kötetének főhőse a kis boszorka, aki boszorkaidővel mérve még kiskamasz, mindössze 127 éves. Fontos mérföldkő előtt áll: boszorkányvizsgára készül, amire roppant szorgalmasan és lelkiismeretesen készül. Hosszú-hosszú órákon át kitartóan gyakorolja a boszorkányok könyvének összes varázsigéjét. Persze nem ok nélkül. Esőt például nagyon nehezen tud varázsolni, még negyedik próbálkozásra is csak aludttej csepeg a felhőkből. Nem is csoda, hiszen lelki békéjét teljesen megzavarja, hogy - zsenge kora okán- nem vehet részt  a boszorkányok éves táncos mulatságán, a Walpurgis-éjen.

Dehát mi más lenne a tiltás egy kiskamasznak, mint direkt felhívás keringőre? Ezért aztán a kis boszorka is felkerekedik, bár beszélő hollója, Abraxas óva inti, hogy megszegje a tilalmat. Magától értetődő módon a kis boszorka lebukik, és a felbőszült boszorkatanács elé kerül az ügye. Közülük is különösen nagynénje, a rémes Rumpuncs követel példás büntetést. Végül a józan boszorkányfőnök megelégszik a seprűje elkobzásával és egy év próbaidővel. Ezen idő alatt a kis boszorkának be kell bizonyítania, hogy valóban jó boszorkány. De vajon mitől lesz egy boszorkány "jó"?

Otthon Abraxas a maga bölcsességével azt tanácsolja, hogy használja fel ezt az időt arra, hogy a lehető legtöbb jó cselekedetet hajtsa végre. A kis boszorka pedig így is tesz. Többek között segít a rőzsegyűjtő asszonyokon, a félvárva papírvirágárus kislányon, a szekérhúzó lovak sanyarú sorsát is elrendezi, megment egy ökröt és egy holló családot a végeztétől, egy didergő geszenyeárust pedig a fagytól. Az állatoknak farsangot rendez, a link tetőfedőnek pedig cifra kalandokat. Csupa kedves és önzetlen segítéssel telik a kis boszorka egy éve, melynek végén megmérettetik boszorkánytudása. Eközben egyre gyakrabban bukkan fel egy titokzatos fekete felhő. Az eltelt idő végén számot kell adnia arról, hogy elég jó boszorkány volt-e, aki méltó a bocsánatra. Nem is marad adósa senkinek. Megmutatja, hogy nem csak jó szívű, de furfangos is. A történet végül egy nem várt, meglepő, de örömteli fordulattal zárul, melyben az univerzum egyensúlya is helyre billen.

Ismét a már jól ismert keserédes szomorúsággal tettük le olvasás végeztével a könyvet, mert Preußler újfent gyönyörűt mesélt. Ahogy halad előre a történet egy pillanatra sem veszít érdekességéből. Együtt izgulunk, és drukkolunk a főhősnek. A nyelvezete nem csak igényes és szép, de humoros és könnyen érthető -akár egyedüli olvasásra is tökéletes. A köszönet ezért ismét a fordítót, Nádori Lídiát illeti, aki az eddig megjelent Preußler kötetek esetében is remek munkát végzett. Az illusztrációikat készítő Winnie Gebhardt rajzai is kortalanok és nagyon szerethetőek, akárcsak a történet maga. A kis boszorka világa is tele van az Otfried Preußlertől megszokott népmesei elemekkel, varázslattal, a jó és a rossz harcával, amelyben végül a jó győzedelmeskedik. 

Kis színes: pár hete azon morfondíroztam, hogy mennyire szeretek gyerekmeséket felolvasni. Kitalálni a szereplők hangjait, figyelni a gyerekeim reakcióját, vagy csak összebújni és érezni a kis testük megfeszülését egy izgalmasabb résznél, vagy a rekeszizmaik hullámzását, amikor valami igazán nevetséges történik. Amikor ezt teljes megelégedéssel végiggondoltam, mélyen megelégedve a világegyetem rendjével: influenzás lettem. Persze az esti mese, és egyáltalán minden meseolvasás átkerült apa fennhatóságába, aki még meg is dícsért, hogy erre a könyvre esett a választásom. (Hja, a tehetség. Najó, igazából nem volt nehéz dolgom az előzményeket ismerve.) Én pedig féltékenyen és lázasan feküdtem, amiért kimaradok a móka egy részéből. Végül elolvastuk újra, együtt és én még egyszer külön is, mert Preußler könyve(i)nek varázsán az első megjelenésük óta eltelt 59 év sem fogott.

P most épp abban a korban van, amikor muszáj dekódolnia az összes írást, legyen az az a bevásárlószatyor oldalán, az orvosi rendelőben, vagy a pólóján. Ahogy az első olvasás végén forgatta a könyvet - szívéhez nőtt, nem akaródzott letennie - észrevette a kiadó "Kolibri klasszikusok" jelét a borítón. Meg is kérdezte, hogy mit jelent a "klasszikus". A legjobban úgy tudtam szemléltetni, hogy a könyv legeslegelső olvasói most annyi idősek, mint a nagymamája és még mindig ugyanazzal boldog izgalommal olvassák a kis boszorkát az unokáiknak, akik nagyjából annyi idősek, mint most ő... Klasszikus és nagyon jó. Szeressétek Ti is velünk, mert van miért.

 Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.