Nyár elején készítettem egy listát azokról a könyvekről, amiket jó lenne elolvasnunk. Igyekeztem tartani magam a felsoroláshoz, mert volt pár szerző, akivel régóta vágytam megismertetni a fiúkat. Aztán egy nap észrevettem a Kolibri Kiadó várható új megjelenései között a készülő Roald Dahl-sorozatot. Bár imádom a Charlie és a csokoládégyárat, ellenálltam. Követem a listám, amihez tartom magam. Következetes vagyok. Nagyon. Egész sokáig. Majdnem három hétig sikerült. Mert amikor megjelent A Barátságos Óriás, úgy galoppoztam érte, hogy a lábam is csak azért érte a földet, mert a gravitáció visszatartott. 

A végkövetkeztetés mindenek előtt: lehet Roald Dahl történeteit figyelmen kívül hagyni, csak nem érdemes. 

Mesélésének stílusa, a történetek a ritmusa olyan, ami mellett nem lehet elmenni. Nem is hagyná. Muszáj valamilyen érzelmi viszonyt kialakítani, kapcsolódni hozzájuk, beleélni magunkat, aztán újraolvasni, emlékezni és nevetni. Mondatai azonnal beindítják a fantáziát, a kíváncsiságmérőt a maximumra pöckölik a gyanútlan olvasónál, aki csak pár perce ült le, és/vagy tényleg csak egy fejezetet tervezett mesélni. Azonban, amikor legközelebb feleszmél, már a másodiknak a felénél tart és azért teszi le ejti ki a kezéből a könyvet, mert az álmosság győzedelmeskedett agyi folyamatain (miközben a kiskorúak csalódottan vinnyorognak, amiért olyan haszontalan, hogy megint képes a mondat közepén elalduni pedig még csak 70 perc múlva lesz éjfél).

Így jár, aki Dahlt olvas. Bár kalandokban nincs hiány, története jól adagolt részekből épül fel. Nem jár állandó feszültség, túlfűtött izgalom a nyomában. Helyette apró, de érdekes lépésekben halad. És ez olyan jól tud esni! Ahogy módszeresen furdalja egyre jobban az oldalunkat a kíváncsiság, a sok miértek és hogyanok. Oldalanként egyre több érdekességre derül fény, mi pedig várjuk-várjuk, hogy milyen irányba bontakozik ki a mese. Ezzel a megfontolt haladással sem válik egyetlen pillanatra sem unalmassá. Megismétlem, mert fontos: mindezt ráadásul úgy, hogy nem fordul be minden sarkon egy új, idegborzolóan izgalmas kaland. 

A Barátságos Óriás, a HABÓ (vagyis Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás) egyik éjjel ellátogat Angliába. Ezen az éjjelen Szofit, az árvaházban nevelkedő kislányt ébren tartja a kíváncsisága. Odaoson az ablakhoz, átkukucskál a függyöny résein és meglátja a közelben ügyködő óriást. Persze azonnal spurizik vissza az ágyába, hátha megnemtörténtté teszi a látottakat. De nem úgy van az! Hiszen a HABÓnak igazán fülönlegesek a fülei. Annyira jól hall velük, hogy felfigyel Szofi zaklatott szívdoboságára, majd pár pillanat múlva elcsaklizza a kislányt és már viszi is Óriásországba. Muszáj, ugyanis azzal a HABÓ is tisztában van, hogy ha létezésük  kitudódna, az emberek rettegnének. Pedig a HABÓ tényleg nagyon barátságos, foglalkozására nézve is teljesen ártalmatlan. 

Sajnos Óriássziget a legkevésbé idilli hely, hiszen itt élnek az igazán hatalmas óriások, akik viszont cseppet sem kedvesek. Nemcsak modorukat, de életvitelüket tekintve sem, hiszen fő táplálékuk az emberbab. A legelvetemültebb magát az angol királynőt fogyasztaná el a legszívesebben. Ekkora arcátlanságot hallva Szofiban körvönalazódik a terv, ami remélhetőleg minden helytelenséget megszűntet. De előtte még a HABÓ mesél Szofinak sok mindenről. Például a barlangjában sorakozó titkos befőttesüveg gyűjteményéről és az élet más, lényeges dolgairól, amit egy emberbab nem biztos, hogy észrevesz.

De nem is gomblikálom tovább a dolgot. Rátok bízom, hogy fedezzétek fel magatoknak Dahl gazdag világát. 

Annyira agával ragadó a HABÓ története, hogy hamar átkerültek bizonyos részek a hétköznapjainkba. Ez pedig annak a biztos jele, hogy megragadta a hallgatóságot, foglalkoztatják őket a hallottak. Még a kicsi is azon morfondírozik elalvás előtt, hogy a HABÓ  vajon milyen álmot fog éjjel befújni hozzánk. Természetesen a szótárukba is felvettek legalább egy tucatot az új szóalkotásokból. Ennek mindjárt két következménye is lett. Az egyik, hogy a rázósabb pillanatokon ezekkel a humoros zagyvargásokkal sokkal könnyebben túl tudunk lépni (szunnyadó humorérzékem újjáéledt). A másik, hogy a gyanútlan beavatatlanok értetlenül pislognak és azt kérdezgetik, merre jártunk a nyáron, ahol ezeket a fura kifejezéseket magukra szedték az aprócska babócaim. Dahlandian. Jöttök?

Mindez persze a fordító Nagy Sándor nélkül nem jött volna létre. Nagyrészt az ő érdeme a sok nevetés, és a szókincsgazdagság  (a bejegyzésben dőlt betűs részek az ő nyelvi leleményét dícsérik). Mert a fordító -mint tudjuk- Sancho Panzaként küzd a szerző oldalán, bár jelen esetben inkább Iron Man módjára győzte le a nyelvi kihívásokat nagyon ötletes és pazar, rekeszizom-edző megoldásaival. Persze a legjobbakat direkt nem árultam el. 

Végezetül: régóta forogatom magamban a gondolatot, hogy a gyerekeinkről való szerető gondoskodás egyik fontos összetevője, hogy milyen történetekkel gazdagítjuk a gyerekkorukat. Roald Dahl az egyik legjobb ajándék (minden esetre).   

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd el like-olni a Hintafa Facebook oldalát. Akkor bizosan nem maradsz le a további kalandjainkról sem.