A semmitől meg nem riadó Mabel Jones visszatér. A csíkos pizsamás kalandornak tavaly óta született egy huga, akivel kénytelenek megosztozni a gyerekszobán. Sajnos. Mert Mabel hajlamos a falra kenni mindazt, amit az orrában talál

Így a szekrényból kisunnyogó, gonosz szándékú növény tévedésből az édes tudatlanságban szunyókáló kis Maggie-t rabolja el a kiságyból. Mabel -rövid gondolkodási idő után- beleveti magát a távoli jövőbe, a Zújvilágba. 

Az Álmok Városában nemsokára találkozik néhány régi jóbaráttal és újdonsült utazókkal (mint például a tudálékos borzzal és egy kissé ütődött, álmodozó görénnyel), akikkel együtt veszik célba a dzsungel mélyén rejtőző Tiltott Várost. Mabel reményei szerint -és a csőrgyűjtő Mr. Habib jóslatai alapján- itt fog rátalálni Maggie-re. Magától értetődő módón az expedíció résztvevői számtalan életveszélyes, borzongató kalandban vesznek részt, míg elérkezik a végső, mindent eldöntő összecsapás. 

Már az első résznél is megállapítottam, de a biztonság kedvéért újra meglepődtem, hogy milyen viharos gyorsasággal faltuk Mabel kalandjait. Ebben nyilvánvalóan Ross Collins elképesztően pezsgő, izgalmas illusztrációinak is nagy szerepük volt. Az egész könyv tele van energiával és lendülettel. A markáns jellemvonásokkal megalkotott karakterekkel könnyű azonosulni, így egy önálló olvasó is könnyedén eligazodik szándékaik között. Mabbitt vagányságáról árulkodik az is, hogy főszereplőjévé egy olyan lányt tesz, aki elrévedő pillanataiban az orrát túrja (egyébként a fiú mellékszereplővel is elfordul ez, de most nem ő van a középpontban). Ha másért nem, szerintem már önmagában ezért a bátor húzásért megéri felcsapni a könyvet. 

Alkalomadtán kedvelem az olyan tipográfiát, ahol a betűméteretekkel és a betűtípusok váltakoztatásával fejezik ki a beszélő szándékát, hangsúlyát. Éjjel-nappal színesen-szagosan pörgő világunkban kell is valami, ami felveszi a versenyt a képernyőkkel és olyan hipnotizált tekinteteket, tátott szájakat tud produkálni, mint bármely szélesvászon. 

Will Mabbitt látványos kivitelezésű története, szövevényes, fordulatos kalandjaival újra alaposan feldobta vakációs napjainkat. A(z fel)olvasót magával rántja, részévé válik a kalandnak. 

A szerző nem riad vissza időnként a borzongató részektől sem, bár az izgalom tetőfokát hajlamos tökéletesen oda nem illő, így ebben a kontextusban nagyon vicces megjegyzésekkel (mint például a vöröshagymáról szóló értekezésének dicséretével) tompítani. Mindenesetre esti meseként olvasva számítsatok rá, hogy az elalvás idejét alaposan kitolja.  Mi pont egy olyan délutánon kezdtünk bele, amikor úgy tűnt, a nap reménytelenül és jóvátehetetlenül nem kívánt irányba halad. Viszont attól a pillanattól, hogy fellapoztuk, egészen a hatása alá kerültünk. 

Persze mondhatnám, hogy mindez azért van, mert nálunk minden sikerre van ítélve, amiben térkép szerepel. De az az igazság Mabbitt nagyon ügyesen irányítja a történet szekerét. Az első részben a kalózkodás és minden ezzel járó tengeri kaland állt a fókuszban, a második részben viszont egy dzsungelexpedíciót izgulunk végig, válogatott veszélyekkel szembenézve, kegyetlen vetélytársakat leküzdve. 

A befejezés pedig azt is előrevetítit, hogy a folytatásban az orrának belsejét oly gyakran vakargató Mabel és kis csapata kénytelen lesz utánajárni annak a furcsa és igen megrázó rejtélynek, ami a zemberi faj eltűnését okozta. Helyünket pedig kik mások vehetnék át, mint az állatok. Tippem is van arra, hogy mi történhetett, de Mabbitt fantáziájának szárnyalását elnézve, inkább megtartom magamnak. 

Végül, de nem utolsó sorban egy sikertörténethez a jó fordítás is elengedhetetlen. Pék Zoltánra még mindig lehet számítani (úgy látszik Mabel Jones körül ilyen megbízható csapat gyűlt össze). A fantáziadús megoldásai közül a “zembervackor” állt a szívemhez legközelebb. Persze a szöveg egésze remek, az apró poénokat, a jelenetek hangulatát tökéletesen tükrözi.