Ma van Astrid Lindgren születésének 110. évfordulója. Ünnepeljük a jeles napot az írónő egy kevésbé ismert trilógiájának induló kötetével, melyben a kiváló svéd nyomozópalánta, Kalle nyomozni kezd.
Az ifjú Blomkvist nyomozó egy álmos svéd kisvárosban lakik elválaszthatatlan barátaival Anders-szel és Eva-Lotta-val. Bár utóbbi lány, a két fiút még ez a tény sem zavarja abban, hogy ők hárman sülve-főve együtt legyenek. Főhadiszállásukat is Eva-Lottáék házának padlásán rendezik be, pingpong asztallal az esős délutánokra, képregényekkel és az “ellenséges” gyerekcsapattal kötött háborús paktumokat tartalmazó dobozzal. Igazi gyerekparadicsom. Ez a hangulat lengi át az egész történetet, mert Kalle és barátai még akkor voltak gyerekek, amikor a szülők számára nem volt kérdéses, hogy a gyerekek biztonságban mozoghatnak egy kisvárosban és az sem jelentett stresszforrást, ha nyaranta csak vacsorára vetődött haza a kiskorú.
Ebben az idilli és egy kalandvágyó gyerekcsapat számára unalmas légkörben Kalle nyomozói tevékenységét mindezidáig csak elméletben kamatoztathatta. Az eseménytelennek ígérkező nyári szünetet Eva-Lotta rég nem látott nagybátyjának váratlan felbukkanása kavarja fel.
Kalle számára persze azonnal világossá válik, hogy az átlagos felnőttekhez képest is furán viselkedő nagybácsi füle mögött vaj van. Már csak az a kérdés, hogy milyen mértékben. Kalle, akinek nyomozói hóbortját senki sem veszi komolyan, elkezdi összerakni apránként a mozaik darabjait és bizony egy komoly bűntény epicentrumában és hús-vér bűnözők társaságában találja magát. És mi tagadás, ha nem lennének olyan talpraesett és éleseszű barátai talán bizony nem minden ötlet sülne el úgy, ahogy eltervezte. Mert az utolsó fejezetekben lesz bravúros szabadulás, autós üldözés, lövöldözés.
Borzasztóan kellemes élmény volt Kalle és barátai kalandjában részt venni. Egyrészt visszaadott valamit azokból a gyerekkori nyarakból, amikor még önfeledten kószáltunk a nagymamám falujában, a legritkább esetben ebédeltünk rendesen, mégis alig voltunk éhesek. Másfelől az utóbbi évtizedekben komoly változáson ment át a kiskamasz és az ifjúsági irodalom. Változott a szövegek tempója, a történetekben foglalt kalandok is sokkal magasabb fordulatszámon pörögnek. Ezért aztán kíváncsi voltam, hogy P mennyire fogja otthon érezni magát ebben a detektívregényben (eredetileg 1946-ban jelent meg, így mostanra már Kalle javában nyugdíjas korú). Eleinte kissé lassúnak találta a felvezetést, de Astrid Lindgren nem a véletlenre bízta írásait, ezért úgy alakította a történetet, hogy mindig legyen annyi lendület amiért tovább kell lapozni (Tótfalusi István remek fordítása). Végül annyira megihlette Kalle és barátai nyara, hogy játékaikba is bevette magát a könyvből néhány részlet. Én pedig úgy örülök, mert amikor rákérdeztem fiacskámnál, hogy ez a történet vajon mostanában játszódik, vagy régebben, magától értetődően azt válaszolta, hogy természetesen napjainkban. Azt hiszem író, ennél nagyobb ajándékot, mint történetének örökifjúsága, nem kaphat.
Régóta rajongok Lindgren történeteiért. Szeretem a fantáziáját, a történetfűzését, a mondatait és azt, hogy a legnagyobb csínytevői is tisztában vannak azokkal az értékekkel, amik nekik is köszönhetően nem mennek ki a divatból. Kalle pedig valószínűleg a svéd gyermekkrimi-irodalom egyik előfutára lehetett. Isten éltessen kedves Astrid Lindgren!
