Kicsivel több, mint egy éve ismerkedett össze Maléna és Janó. Azóta eltelt a nyár (Kréta-rajz), a Derűs hétköznapokban pedig januárban vesszük fel a történet fonalát, amikor főszereplőink immár felső évfolyamba léptek. Rohan az idő, ugye?
Rohan bizony, hiszen az a dolga. De tudjuk, hogy mivel töltöttük? Észrevesszük a napok múlását, vagy csak időnként kapunk észbe, hogy milyen szívszorítóan gyorsan nőnek a gyerekek? A folytonos tevés-vevésben legtöbbször arra jut idő, hogy kipipáljam a fejben vezetett teendőim listáját. És a nap végén örülök, ha ezek 80%-át teljesítettem. A bónusz az, ha sikerül mindenkit időben ágyba dugni, hogy másnap újult erővel pattanjunk a mókuskerékbe. Tényleg ennyire rossz a helyzet, vagy csak a kiemelkedően különleges eseményekre figyelünk? (Ja, természetesen az előbbiek mind az én ruhatáram ingei.)
A Derűs hétköznapok kalendárium formájában vezet végig Máli, Janó és Luca egy évén. Minden fejezet egy hónapot ölel fel, amikben három-négy kedves epizódról olvashatunk. Jellemzően azonban nem sorsfordító -bár akad olyan is- történések ezek, inkább olyan hétköznapiságok, mint a közös hóállatkert-gyártás, esti rádióhallgatás apával, sókristályfüggők, fűszerkoszorúk, madárodúk gyártása, fetrengés a Duna-parton. Többnyire ilyen, mindennapos kalandok díszítik és töltik meg örömmel az évet, egy-két olyan mérföldkőnek számító eseménnyel tarkítva, mint egy kisbaba születése és egy édesanya visszatérése.
Ha valaha megfogalmazódott bennetek a vágy (bennem gyakran), hogy reprodukálni kellene Maléna kertjének, vagy a Kréta-rajznak kedves, meghitt hangulatát, akkor a Derűs hétköznapokkal megtehetitek. A mesék végén üresen hagyott kalendáriumi oldalak arra invitálnak, hogy lejegyezzük és észrevegyük mindazt az egyébként feledésbe merülő epizódot, amik derűt csempésznek a napjainkba. Vagyis: figyeljünk oda alaposabban, örüljünk az apróságoknak és/vagy teremtsünk olyan pillanatokat, amikre érdemes emlékekezni. Ennek érdekében a sátoros ünnepeink (tudjátok, amiknek előkészületeitől már hulla fáradtak vagyunk) sem kapnak nagyobb hangsúlyt, mint a többi nap, sőt.
Amint erre számítottam is, a krónikásság elindított egy másik folyamatot is. Hiszen ha leírom a napjaink fénypontjait szeretném olyasmikkel kitölteni, amire érdemes emlékezni. Ebben a tekintetben akár ötlettárként, inspirálódásra is alkalmas a könyv. Nem grandiózus eseményekre gondolok és Molnár Krisztina Rita sem ezeknek a kajtatására biztat, hanem könnyen elérhető és megvalósítható ötletekre, amik mellett/miatt le lehet lassulni, észrevenni a pillanatot.
A szerző receptekkel is ellátta a közös boldog családi mementókra vágyókat. Vannak a kovászos uborkához, és a tócsnihoz hasonlóan ismert ötletek (amiknek akár kamaszok is nekiállhatnak), de kevésbé gyakoriak is, mint a nyári virágszirmok kiszárítása és téli felhasználásuk, vagy a zöld dió szirupban. Valamirevaló kalendáriumból nem hiányozhatnak az érdekes, műveltséget színesítő ismeretek, az esztendőt kedves dalokkal, versekkel, vagy viccekkel gazdagító részletek sem.
A szívemnek nagyon kedvesek azok fejezetek, (a szerző ezt is a rá annyira jellemző elegáns és nagylelkű visszafogottsággal oldja meg, amit nagyra értékelek) amikor több kortárs és klasszikus kiskamasz regényért és úgy általában az olvasásért rajonganak Máliék. Ahogy ez várható is volt ezek hallatán P is azonnal felélénkült -persze szigorúan csak Janó olvasmányai iránt.
A sorozat harmadik kötetét ismét Simonyi Cecília rajzai díszítik. Ahogy a -talán vízfestékkel készült- pillanatfelvételeken itt-ott egymásba olvadnak a színek, a sokszínű boldogságot idézi. Ezúttal a történetek is rövidebb lélegzetűek, így a képek is ezekhez az miniatűr anzixokhoz igazodnak, néha úgy, mintha gyerekrajzok lennének egy naplóbejegyzés, vagy levél színesebbé tételéhez.
Egyszóval Molnár Krisztina Rita nagyon érti a csíziót. Az előző kötetekből megszokott körültekintéssel gyűjtött össze kedves, lélekmelengető ötleteket, és mesélt olyan történeteket, amikre szívesen emlékeznék év végén, ha visszalapozom a kalendáriumunkat.
