Deme László betöltött egy űrt, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Orsi és a tankok - Mese ’56-ról című kiskamaszoknak szóló kisregénye arról a korszakról mesél, ami P-t évek óta nem hagyja nyugodni.
Annyira bírom a gyerekemben, hogy szinte minden érdekli. A múlttól kezdve a robotokon át a madárlesig gyakorlatilag bármiért tud lelkesedni, ha felkelti a kíváncsiságát. A történelem pedig pont az a terület amit lehet úgy tálalni, hogy évszámok és adatok nyomasztó tömkelege, de úgy is, hogy azt érzed a tiéd (is lehetne). Amihez így, vagy úgy közöd van. Orsi meséje pont ilyen.
Pedig “csak” egy 8 éves kislány mesél az iskolás mindennapjairól. A vagyonukat elvesztő grófi család sarjáról, aki abban a reményben fúrja az osztályterem falát, hogy hátha talál még több aranyat, a nagypapa elveszett kincseit pótlandó (naná, hogy nem lesz újabb lelet, hiszen amire rábukkant az egy töltényhüvely az előző háborúból). Aztán a bontás következtében renoválásra szoruló terem miniszteri látogatás miatt elkapkodott festéséről és a vélt szabotázst elkövető barátnő édesapjának bebörtönzéséről.
Felnőttként kihagyott egy-egy ritmust a szívem, ahogy Orsi -nyilván- minden történelmi összefüggést nélkülözve mesél az őt körülvevő egyre értelmetlenebbé váló világról. A gyenge, eleve kudarcra ítélt próbálkozásokról, amikkel a szülők próbálják a biztonság szűk keretein belül megválaszolni (vagy nem) a kislány kérdéseit, vagy a felnőttek között lezajló sokatmondó pillantásokról és mély hallgatásokról. Bőrkabátos bácsik, tankok, lyukas zászlók, rendőröktől izzadó apuka, pincében alvás, tűzijátéknak hitt lövések ide, vagy oda: Orsi meséje nem nyomasztó, lélekrágcsáló olvasmány. A szerző még azt is elérte, hogy a befejezés egy halovány, ámde optimista utóízt hagyjon a tisztelt olvasóban. (De azért inkább 9+.)
A stílusos borítójú könyvben Deme László ügyesen lavírozik a téma buktatói között, pátosz nélkül, hihetően és érdekesen mesél. Egy-egy mozzanattal korlenyomatot és szinte végtelen mennyiségű beszédtémát nyújt tálcán egy olyan éráról, amikor muszáj volt a csúnyábbik ruhával kiegyezni, mielőtt az is elfogy, vagy az egymást pajtásnak szólító gyerekekről, a minősítetten szörnyű Magdolna tanító néniről, akinek a regnáló rendszerhez hű tanításairól -többek között- a karácsony mibenlétéről ne feledkezzünk meg. (Körmöst is csak azért nem oszt, mert nem jut rá ideje.)
A szerző magával ragadó stílusban, egy 9 éves számára is könnyen érthető és átérezhető történetet mesél, amiben még néhány szürreális, álomszerű elemnek is helye van. Ez az egyetlen eszköz amivel főhős kisgyerek az őt körülvevő világ megszokott menetének kibillenését, az új események érhetetlenségének logikus magyarázatát adhatja. (A személyi biztonság imperativusza miatt nem is nagyon magyarázhatják el neki a szülők a gyorsan változó idők eseményeit.)
Deme a gyermeki naivitást teszi meg könyve humorforrásának, hogy segítségével tompítsa el az események élét, hiszen nem megijeszteni akar, hanem kinyitni egy ajtót a múltra, életszerűvé tenni, hátha valami módon tud kapcsolódni a jelenhez. Nehogy csak egy számadat, egy érthetetlen filmkocka legyen, vagy egy tornateremszagú ünneppé silányodjon.
