Lett egy kis szabad időm, úgy döntöttem hiperventillálok egy kicsit, a Park kiadónál nemrég megjelent, Ari Folman és David Polonsky által képregényesített Anne Frank naplója ürügyén.
A két évvel ezelőtt megjelent Poptropica kapcsán egyszer már nagyon boldog voltam, hogy a képregénykultúra virágzásnak indult hazánkban. Nos, egy kicsit váratott magára a folyamat, de úgy tűnik tényleg egy új világtrend van kialakulóban. Nemrég jelent meg magyarul Camus Közönyének a képregény változata, és amitől már tényleg elájultam, Anne Frank után a teljes MAUS is újra megjelenik. Ritkán kapok sikítórohamot, de ennyi jó hírt egyszerre tényleg nem lehetett benntartani.
De miért olyan jó, hogy képregényesítünk könyveket? Ebből a TED előadásból kiderül, hogy miért hasznos, ha például a tananyagot ilyen formában közvetítik. Természetesen gőzöm sincs, hogy az igekötőket (például) miként lehetne így tanítani, de vonalkultúrával sem rendelkezem, úgyhogy mindez aligha meglepő. Viszont egy színes, igényes képi világú történelmi (különösen magyar vonatkozású) képregényért azt hiszem megvesznénk. Vissza Anne-hoz. Egy történet nem lesz attól súlytalan, vagy a nettó mondanivalója nem szenved attól hiányt, ha a szavakat többnyire képek helyettesítik. Vitathatatlan, hogy a gyerekeink egy intenzív vizuális környezetben nőnek fel, akkor is, ha nincsenek jelen a közösségi médiában. A betűk úgy tűnik a fasorban sincsenek a képek pörgő, lüktető világa mellett.
Mindennek ellentmondani látszanak azok a gyerekek/kamaszok akiknek rendszeresen vannak pozitív könyvélményeik. Akár olyanok mint Anne Frank naplója. Visszaemlékezve R fanyalgására (azt hittem vége a világnak, amikor HP-t olvasatlanul adta vissza, közben csak olyan könyvet kellett találnom, ami lekötötte) és a mostani lelkesedésére, amikor a könyves pakkommal beállítok hozzájuk, azt mondom, megéri próbálkozni. Nem elég, hogy felfalta a naplót (én is), de olyan gondolatviharokat és tomboló kíváncsiságot indított benne útjára, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket ígérek annak, aki az útjába állna. És többet akar tudni (mindent IS), érdekli az eredeti mű, a háttér. A szerzők utószavából is kiderült, hogy Anne naplóját kénytelenek voltak lerövidíteni, bizonyos napokat egy-egy oldalba sűríteni. Persze vannak olyan hosszabb, leíró részek, amik jelentőségük és a megértés miatt egy az egyben kerültek át a naplóból. Nyilván lehetne vitatkozni arról, hogy mit és miért ítéltek fontosnak, de ízlésbeli kérdésekben ugye felesleges. A hatás, amit elértek maradéktalan: közelebb hozzák az olvasóhoz a saját életét. (Az eredetit olvasva is hasonló élményben volt annak idején részem és ez most megismétlődött.) A fordítás Bernáth István és Laza Réka munkája.
A szerzők nagyon erős, átható képekkel mutatják be a zsidók elszigetelődését, Anne és jómódú családjának ellehetetlenülését, életterük és lehetőségeik leszűkülését, majd megszűnését. Már maga a folyamat is sokkoló, ahogy egy gondtalan születésnaptól elindulunk, majd fokozatosan tűnik el minden, ami addig természetes volt. Jönnek a kegyetlen hírek, velük a kontrollálhatatlan rettegés, aztán a bombák hangja. Nem mulasztották el bemutatni a történelmi kort, a II. világháború Hollandiájának a mindennapjait. A talajvesztettséget, a reménytelen csapdahelyzetben vergődő ember világát kézközelbe hozzák a képsoraik. Tapintható a feszültség, ami a kamaszkorát megélő Anne-ban él, a család fizikai bezártsága miatt szinte megsokszorozódik elszigetelődése, talajvesztése. Ebből a pattanásig húzott helyzetből az egyetlen kivezető csatorna a naplója, amiben korlátok nélkül álmodozhat jövőről, örömökről, sikerekről. És bizony vannak napok, amikor hősnőnk ugyanúgy álmodozik, mint bármely mai kortársa, akkor is, vagy éppen csakazértis, mert az ő falain kívül példátlan gyalázat dúl. A végbemenő változások folyamata Anne írói stílusában, naplóbejegyzéseiből is jól kivehető. Az elején még ártatlan bejegyzései az idő előrehaladtával egyre felnőttesebbek, lényeglátóbbak, karakteresek. A Hátsó Traktusban megszületett egy fiatal felnőtt, miközben a külvilágban úgy tűnik, hogy megszűnik minden. Ki lehet ezt józan ésszel bírni?
Anne Frank naplója minden formában megindító és szívfájdító, így képekben elbeszélve viszont lehetőség volt olyan jellemvonásokat is kidomborítani, amik az eredetiben talán kevésbé kaptak hangsúlyt. Anne fejlett, olykor pikírt humorának nagyon jót tett a képi világ, ahogy a Hátsó Traktusban töltött hétköznapjaik, a közös élet fojtogató, kétségbeejtő, máskor deprimáló atmoszféra nyomásának ábrázolásának is.
A szó legjobb értelmében magával ragadó, megélhető és végtelenül szép a napló ezen feldolgozása. A körülöttem lévő rangidős olvasókat (köztük P-t is, pedig csak a 20. oldalig jutott, amikor kivettem a kezéből: kénytelen várni még 4-5 évet) elbűvölte és lenyűgözte. Egyébként engem is. Még mindig hihetetlen, hogy megtörtént ugyanakkor hihetetlen szerencse, hogy Frank kisasszony papírra vetette mindezt.
