Gyanútlanul merültünk el sokadszor a Torzonborz-trilógiában, amikor a Könyvheti megjelenések között felfedeztük, hogy újabb Preußler-kötetnek örülhetünk: a Kökény, a kalapos manóval bővül az életmű. (Ha még nem ismeritek Torzonborzot, akkor mars a szobátokba olvasni! De most komolyan: kötelező olvasmány és egyébként is imádni fogjátok.)
A két részes sorozat címadó főszereplője a Hetvenhéttölgyes-erdőben lakó -foglalkozására nézve kalapos és kosárfonó manócska- egy szép őszi napon enged a csábításának és hagyja a csudába a lekvárfőzést, inkább elindul kirándulni. Az erdőt lakó tizenhárom manótárs közül senki nem hajlandó elkísérni. Van, akiben a kötelességtudat buzog, más egyszerűen túlságosan kockázatkerülő.
Végül Kökény egyedül vág neki az erdőnek, hiszen csak arra kell ügyelnie, hogy elkerülje a Holló-tavat, mert azon túl az Irdatlan rengetegben lakik a rettenetes Settenetter.
Preußler életművében Torzonborz kalandjai elé helyezem Kökényt, hiszen az 5-6 éves korosztálynál fiatalabbak számára is érthető, élvezhető. Mostantól a kisebb óvodásoknak sem kell sokat várniuk, hogy megismerkedjenek kedves írónkkal. Óhatatlanul utoléri Kökényt az összehasonlítás Torzonborzzal. Nos, a héttőrös rablóénál -legalábbis Kökény kalandjainak első része- kevésbé szövevényes az erdei manó története. Preußler mesemondói hangjára annyira jellemző kedves szelídség a Hetvenhéttölgyes-erdő történetében is visszatér. Apró, kiszámítható kalandokban nincs hiány, de kevésbé vesz hajtűéles fordulatokat. Immár sokadszorra volt jó döntés visszavonulni ebbe a világba, ahol nemcsak a képeken jelenik meg az erdő, de valami titkos csatornán át, a szóközökből -vagy tudomisén honnan- még az erdei illatok, hangok, fények is átkúsznak hozzánk. És pontosan ezért kell-kell-kell Preußler köteteit (újra)olvasni, mert jó mellette lelassulni és élvezni a cirregést, a napfény szűrt zöldjét. És a beépített könyvjelzőt még nem is említettem, pedig azt is annyira lehet szeretni főleg, ha olyan notórius könyvjelző elhagyó valaki, mint mi.
Nádori Lídiáról tudjuk, hogy feddhetetlen fordító és most is magával ragadta gyermekeim játékos énjét. (A Settenetter mintájára azóta csak “rettttenetttest” tudunk ejteni.) Preußler egyébként nagy kópé lehetett és biztosan csodás tanító volt, aki ugyanúgy megtalálta a hangot az osztályteremben ücsörgő gyerekekkel, mint a meséit 35 évvel később hallgatókkal. Hiszen a huncut szójátékok (ezekből akár többet is elbírtunk volna), a jó ritmusérzékkel visszaadott nevek megmozgatják a fantáziát és a mesehallgatás mellett saját játékra invitálnak, mert végül mindkettő gyerekjáték. Nem is akármilyen.
