Hálás dolog (is lehet) az ifjúsági irodalom, mert megteremti a lehetőségét, hogy az írók friss, aktuális, fontos történésekre reflektáljanak. Felnőtteknek is melegen ajánlott, ha kicsit közelebb kerülnének a kamaszokat foglalkoztató témákhoz. Majoros Nóra idén megjelent Pityke és prém című könyve figyelemre méltó olvasmány. Kérdez és válaszokat szül, mert a szerző is tudja, hogy az ifjúság okos és érzékeny. Könyvet a kezükbe!
Mirináriában járunk, ahol egy meseregényhez illően varázslatosan gyönyörű a palota, minden ragyogó, a kertek csodálatosak, a csipkehíd tündöklően szép. Csakhogy a falak mögött húzódik egy másik világ, a szolgálók és alárendeltek zegzugos és nyomortól nyögő univerzuma: Trottyonkoszlin. A hely, aminek létezéséről egy jól nevelt pitykehercegnő tudomást sem vesz. Kivéve, ha nem ő, hanem ikertestvére a trónörökös. Mert akkor elnézik neki a kelleténél több szilajságot és szabálykerülést. Prillaszári hercegnő kalandjai akkor kezdődnek, amikor a pitykések elnyomásától leginkább szenvedő prémesek területén fogja el Móg, akivel együtt utazzák be a birodalmat, hogy választ kapjanak életük nagy kérdéseire.
Hiába a selymes fülű nyuszik és a pazarul zöldellő tájak, a kristálytisztán csillogó víz. Hamar lehull a lepel, az addig idillinek tűnő világról. Az ország döntő többsége elképesztő nyomorban és elnyomás alatt kínlódik jogok nélkül, kötelezettségek fogságában -természetesen a pitykés urakon és hölgyeiken kívül.
Ebbe a tarthatatlanná feszülő helyzetbe állnak bele a körkubikok, akik magasan fejlett demokratikus berendezkedésüket szeretnék elhozni, felszabadítva a sanyargókat, ha kell véres harcok árán. És mindkettőből bőséggel kijut, hiszen a hajlíthatatlan királynő engedményeket nem, csak parancsokat osztogat. Az unatkozó király pedig csak az alkalomra vár, hogy ismét hősként tündökölhessen a csatamezőn, mert őt is csak egy valami érdekli a háborúból: a dicsőség.
De vajon a körkubikoknál van az üdvözítő megoldás? Létezik egyáltalán? Hiszen Mirinária teremtéstörténete is annyiféle, ahány nép él a területén.
Csupa feszítő, nyugtalanító kérdés. Majoros pedig a tolla megremegése nélkül, magabiztos stílusérzékkel és mesélő kedvvel vezet végig. Nem fáradt bele, pedig nem rövid és meglehetősen szövevényes a történet. Jókor és jó ritmusban váltogat a párhuzamosan folyó események között, ami kellemes bizonytalanságban tartott. Még a mellékszereplők is erőteljes figurák. Sokuk nem pusztán statiszta, aki továbblendíti a cselekményt egy pohár limonádéval. Rajtuk keresztül is átnyúl a szerző a mese univerzumából az olvasóhoz és felvillantja a megfeleléseket. Szerettem, hogy nem hagyott távolságtartó olvasónak megmaradni. Pedig hát ki ne akarna elhatárolódni ennyi szívfájdalomtól. A lélekrágó megalkuvásokat, a kiszolgáltatottságot, szívtelenségeket. Minden ami más, idegen, annak teljes elutasítására és a kiirtására való törekvést. Ráadásul annyi allegorikus figurával dolgozik, akik a feudális világtól kezdve az aktuálpolitikáig is behelyettesíthetik a szereplőket. És nagyon bírom, hogy a történet kereteit nem veti szét a feszültség, a szerző lehetővé teszi akár azt is, hogy ne vegyünk észre a párhuzamos pontokat. És nem a domborzati szépségekre gondolok.
Érdekes dolog ez, mert amit az ember(ek többsége) a hétköznapi ingerei során talán hajlamos megszokni és a valóság részeként eltűrni, a könyv lapjain vérlázító pimaszság és lélekrázó méltatlanság. Abban bízhatunk, hogy a tükör, amit a szerző tart az olvasó elé, talán elég fényt fog visszaverni a befogadói oldalra is. Az egészen biztos, hogy ez a regény kinyúlik a papírról és beoson és kérdez és válaszokat szül. Tud és akar is kapcsolódni a jelenhez. De az már az olvasón múlik, hogy hagyja-e.
