A könyv, főleg ha gyerekkönyv gyakran túllép a mesés szöveget közvetítő papírok szerepéből oda, ahol a szép tárgyak indulnak és különleges látványvilágok inspirálják a kis olvasókat. Janits-Szabó Virág Látó meséje pontosan emiatt keltette fel az érdeklődésemet. 

A cím alapján már nagyjából összeállt a fejemben a történet és bevallom, volt egy olyan érzésem, hogy volt már dolgunk hasonlóval. Ismerős valahonnan, a nézés helyett látó kisgyerek, aki hozzáfér a valóság mögött meghúzódó csodavilágot takaró szövethez. Viszont belelapozva azt is megállapítottam, hogy az ismeretlen ismerősség ellenére a lapok egyszerre különleges, egyedi és nagyon szép világba kalauzolnak. Ilyen utazás ígéretére pedig muszáj volt nekiesnünk és beleásnunk magunkat, úgy minimum derékig. (És persze van benne térkép, úgyhogy mindenképpen tudni kellett hol fogunk kibukkanni.)
A kötet érkezésének időpontja is tökéletes volt, hiszen a tavasszal éledő természet párhuzamba állt a mesében Kisvirág képességének köszönhetően megelevenedő világgal. Egy óriási, dörgő, villámló vihar után, ami természetesen nem a hideg-meleg levegő kavarodásának következménye, hanem a tomboló villámfiúk zúzása okozta felfordulásban valahogy kinyílt egy fal a házon és a titkos világból előjön egy puha, hatalmas valami. Barna, meleg szemekkel szelíden és kedvesen. Persze egy ilyen esemény nem maradhat észrevétlen, megjelenik Renge antitézise a minden sejtjében szürke Garabonciás. Kisvirágnak őt kell kicseleznie, hogy Rengét vissza tudja küldeni otthonába. 

Orbán János illusztrációit nézegetve eszembe jutott Neil Gaiman világa, csakhogy a borzongató, bizarr vonásai nélkül. Nagyon tetszett, hogy a hétköznapi világot ábrázoló rajzain egyszerű, a valóságot nagyon korrektül ábrázoló színekre és formákra szorítkozott (a nagymamám hasonló kredencétől egészen meghatódtam). A fantázia birodalmát, vagy akár a természetet bemutató képein viszont már sokkal gazdagabb, izgalmasabb szín és formavilágból kapunk ízelítőt. Csodás színek, felfedezésre váró varázslatok ígéretével van tele. 

Váratlan, de annál kellemesebb hozadéka a mesének, hogy újra lendületre kaptunk és nekiálltunk felfedezni a szomszédos Duna-part világának titkos varázslatait (találtunk is egy vadregényes utat, amiről T felfedezőkedvének köszönhetően kiderült, hogy egy titkos kis öbölnél ér véget). 

Mindig szerettem azokat a könyveket, ahol előjön a gyerekek mitologikus gondolkodása. Amikor nem tudományos okokra vezetjük vissza a vihart, hanem valami titkos, láthatatlan erőnek tulajdonítjuk. Emlékszem, hogy milyen sokszor meséltem tovább magamnak a tomboló eget okozó, veszekedő istenek történetét, apró részletekig kidolgozva a látványt. És ez a verzió sokkal közelebb állt hozzám, mint holmi pozitív és negatív részecskék hatása. Mert a tudomány legalább olyan láthatatlan és megérinthetetlen, viszont a mesék titokzatosságában sokkal könnyebben és otthonosabban mozog egy kisgyerek. Ez a könyv is erre buzdít, lássunk, meséljünk, örüljünk a fantáziánkból kiszabaduló csodáknak.