Pár napja még a merész gondolatok fiókjába zártam volna (kétszer ráfordítva a kulcsot) az ötletet, hogy a gyerekeimnek Sylvia Plath-ot olvassak. Nyilván fogalmam sem volt, hogy gyerekkönyveket (hármat) is írt.

Ráadásul nem is akármilyet. Persze Plath-hoz elsősorban a sötétebb tónusú írások kapcsolódtak a fejemben, ami megmagyarázza meglepetésemet, amikor felfedeztem a Mindegy-öltönyt. A vidám napsárga borító egyértelműen a jókedvet helyezi előtérbe, úgyhogy bírhatatlan kíváncsisággal fogtunk hozzá az olvasáshoz.

Jólesz Maxi, a csücsökvári kisfiú életében hiátusként tátong, hogy nincsen öltönye. Pedig a városban mindenki öltönyt hord. Természetesen mindig az alkalomhoz megfelelőt. Síeléshez kék, vagy piros dukál, díszítése hópehely, vagy havasi gyopár. Munkába erős barna, vagy szürke anyagból készült a praktikus, esküvőkre meg persze elegánsat ildomos. De Maxinak, a legkisebbnek csak egy bőrgatya meg egy pulcsi jutott. Mígnem érkezik a postával egy gyönyörű pihe-puha, bolyhos és vadiúj rézgombos öltöny. 

A címzés viszont olvashatatlan. Bár a család mint a hét férfiúja pont egy ilyen ruhakölteményre vágyott, először Jólesz papa nyeri el a tulajdonjogot, hiszen pontosan az ő mérete.

Csakhogy hamar kiderül, hogy az öltöny minden bolyhos puhasága ellenére talán picit túl vidám egy bankárhoz. Okosabb és felnőttesebb lenne egy barna. Ezért ráhagyományozza legnagyobb fiára, Palkóra, aki imád síelni. 

Gyorsan felvettük a történet ismétlődő ritmusát és vártuk, hogy a boldog végkifejlet beváltsa a reményeinket (beváltotta). Szerencsénkre mentes volt a monotóniától. Részben persze Dániel András vidám és mozgalmas képeinek köszönhető. Kellemesen színes, de nem túl harsány a csücsökvári világot alkotott. Ahol a mellékszereplő rókák és tyúkok, városlakók véleménye is kiderül, egy-két szótekerintés, szóvicc és egyéb ártalmatlan hangulatjavító megjegyzés kíséretében. A fordítás Rét Viktória remek munkája. 

Vidám és okosan megírt történet a Mindegy-öltöny. Felnőttekről, akik már belenőttek a nevükbe, és (ezért?) hátrahagyták az önfeledt gyerekség konvenciókkal kevésbé törődő merészségét. Előbbiek azok, akik kinőttek abból a felszabadító boldogságból, ami akkor köszönt ránk, ha rátalálunk és fel merjük venni azt a bizonyos öltönyt (vagy leginkább “öltönyt”), amibe csak belenőni lehet. De nevezhetjük egy béna fordulattal úgy, hogy a saját elemünkre/helyünkre/harmóniánkra és akkor tényleg, de abszolút  teljesen MINDEGY, hogy látott-e már a világ hasonlót, vagy a szokások ezt diktálják, mert ilyenkor igazán remekbe szabott  és szabadabb az élet.